Barátunk és harcostársunk, a magyarországi lakhatási aktivizmus egyik legelkötelezettebb és legkitartóbb tagja, Balog Gyula tegnap reggel elhunyt.
Ahogy József Attila írta, „díszt: sortüzet érdemelne”.
Balog Gyula gyári munkások gyermekeként született 1959-ben, első otthona egy kőbányai szoba-konyha volt, amiben kilencen laktak. „Nagyon jó képességekkel áldott meg a sors, de a szegénységünk és a hétéves koromban fellépő agyvelőgyulladásom – tíz hónapig vak is voltam – gátat vetett álmaimnak és a karrieremnek”, írta A Városi Mindenkié csoport blogján megjelent bemutatkozásában.
Gyermekkora óta szervezett és szerveződött: focicsapatot, az idős szomszédok megsegítését, majd később a KISZ-t. Erről az időszakról később így beszélt: „nagyon aktív voltam és ma is büszke vagyok arra, hogy egy valóban demokratikus kommunista felfogással működtem”.
Nagyon fiatalon kezdett el alkoholt inni, majd az Anonim Alkoholisták segítségével sikerült kijózanodnia. Később számtalan AA találkozót szervezett, és számos új helyi szervezet létrehozásában segített. Napra pontosan tudta, hogy hány napja nem iszik, és a születésnapjánál szívesebben ünnepelte meg a tízezredik napot.
Sokan, tévesen, nem a szegénységet és a megfizethető lakhatás hiányát, hanem a szenvedélybetegségeket tartják a hajléktalanság okának. Gyula erről azt gondolta:
„nem az a lényeg, hogy valaki hogyan esik a gödörbe, hanem hogyan lehet neki segíteni kimászni onnan”. [1]
Azt a félreértések elkerülése végett azért gyakran elmondta, hogy ő azután vált hajléktalanná, hogy kijózanodott.
Mi többen akkor ismertük meg közel 20 évvel ezelőtt, amikor, Az Utca Embere önkéntes hálózat tagjaiként tüntetést szerveztünk a hajléktalan élethelyzetű, illetve kolduló budapestiek kriminalizálása ellen, és a tüntetésen ő is felszólalt.
A Város Mindenkié csoport egyik alapítója, és a csoport egyik legkitartóbb, legszorgosabb tagja volt, aki nagyon pontosan értette, és mélyen átérezte a kezdeményezés lényegét. A ő szavaival azt, hogy „A Város Mindenkié fő célja, hogy a társadalomtudós szövetségesek segítségével a hajléktalan embereket vezető szerepbe helyezze.”
Hatalmas energiákat fektetett a budapesti, majd később a pécsi AVM szervezésébe. Nagyon fontos volt neki a tanulás és a képzés: résztvevőként, szervezőként és képzőként is. „Azért szeretek nagyon képzést tartani, mert így átadhatom másoknak a tudásomat és a tapasztalatomat. Én ebből a szempontból egyáltalán nem irigykedek. Ha valamit én tudok, azt tudja más is, és az nekem öröm, ha más jobban megcsinálja, mint én.”
Nagyon őszintén közösségi ember volt: „Mindig kell egy olyan pozitív cél, ami nem az enyém, nem az én egyéni célom, hanem egy közösség vagy az egész társadalmi célja. Nekem ez ad erőt, és ezzel nem vagyok egyedül”.
Büszke volt a közösség sikereire: „Az AVM dicsősége az én dicsőségem. Én akkor érzem jól magam igazán, ha az AVM-nek vannak sikerei, eredményei. Hatalmas öröm volt például, amikor az AVM-mel megnyertük másodfokon is a zuglói kunyhólakók perét, akik kártérítést kaptak a kunyhóik elbontása miatt. Gondolkoztam akkor is, hogy vigyek-e pezsgőt, amikor az Alkotmánybíróság elgáncsolta a szabálysértési törvény hajléktalan embereket büntető részét. Én úgyse ihattam volna belőle, de az nagyon komoly érzés volt. Vagy amikor Kispesten az önkormányzati ülésen voltunk és bevonultunk vagy harmincan aktivisták, köztük az a két ember, akinek a szociális bérlakásáról szó volt, és végül megszavazták nekik a lakást. Az is nagy siker, amikor valakit először viszünk iskolai előadást tartani és látom rajta az érdeklődést meg az örömet, hogy túl tud lépni a nehézségeken és a félelmén, és hogy tud előadni”.
Nem tűrte a hajléktalan élethelyzetű emberek lenézését, és felháborították „a hajléktalanokról” szóló általánosítások: „Most voltam egy szociálismunkás-konferencián, ahol az orvosok úgy beszéltek a hajléktalanokról, hogy rosszul lettem”, nyilatkozta egyszer. „Kevesebben vannak, akik negatívan állnak hozzánk, de nagyobb a hatásuk. Ahogy a hajléktalanok többségét fel sem ismeri az átlagember, mert azt hiszi, mindenki úgy él, mint a budapesti fedél nélküliek tíz százalékát kitevő kisebbség, aluljárókban, piszkosan, részegesen. Megjegyzem, őket sem kellene elítélni” – mondta ugyanott. [2]
Interjúiban, megszólalásaiban a hajléktalanság valódi megoldása mellett érvelt a felszíni kezelés és a látszatmegoldások helyett: „Az én szürkeállományom nem tudja felfogni azt, hogy a hatalomban lévő emberek miért akarják juhakolba zárni” a hajléktalan embereket, és
„miért nem azon dolgoznak, hogy mindenki hozzáférjen egy tisztességes lakhatáshoz”.
Büszke volt rá, hogy társaival együtt nem csak, és nem is elsősorban a saját közvetlen érdekeikért, hanem egymásért és az igazságért küzdenek: „Számomra egy érdekvédelmi csoport nem arról szól, hogy nekem legyen lakásom, hanem egy általános küzdelemről, aminek következtében esetleg nekem is lesz lakásom”.
Az AVM mellett évtizedekig volt a Fedél Nélkül terjesztője és szerzője. Hatalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy ő és más hajléktalanságot megtapasztalt emberek – az általa kezdeményezett Első Kézből a Hajléktalanságról keretei között – minél több fiatallal beszélgethessenek arról, hogy valójában mit jelent a hajléktalanság. Ez volt a célja az élő könyvtár programnak, a városi sétáknak, és a Cím nélkül színházi előadásnak is (amelynek egyik szereplője volt), vagy a legutóbb a Kesztyűgyárban bemutatott kiállításnak (amelynek egyik résztvevője volt).
Alapító tagja volt az Utcajogász Egyesületnek, és a kezdetektől kuratóriumi tagja a Közélet Iskolája Alapítványnak. Az ottani munkáját Udvarhelyi Tessza a következőképpen méltatta: „fáradhatatlanul képviselte a szegény és elnyomott emberek oktatásának ügyét és folyamatosan jelenlévő felkiáltójelként emlékeztetett minket az iskola eredeti missziójára. És közben aktívan be is szállt a munkába.”
Gyulát közösen gyászoljuk az Első Kézből a Hajléktalanságról, a Fedél Nélkül, a Közélet Iskolája, a Menhely Alapítvány, az Utcajogász és az Utcáról Lakásba Egyesület közösségével, akik segítségével sikerült, 23 év után, kikerülnie a hajléktalanságból; és közösen gyászoljuk minden visszatérő Fedél Nélkül vásárlójával, az írásai olvasóival, és mindenkivel, aki az iskolai programokon, tantermi előadásokon és városi sétákon, a beszédein és az interjúin keresztül megismerhette őt, és ezáltal a hajléktalanságot és a szolidaritás mibenlétét is.
Nagyon sokat tanultunk tőle, és nagyon sok szeretetet kaptunk tőle. Az emléke erőt ad a munka folytatásához.
A kiemelt kép forrása: Chripkó Lili / WMN
További képek forrása: Fedél Nélkül; Bankó Gábor; Várady István; Közélet Iskolája / Várady István