A világot megismerni csodás dolog, talán csak megváltoztatni nagyszerűbb. A közügyeinket legalábbis biztosan nem figyelhetjük meg úgy, mintha rajtunk kívülállók lennének: akkor is alakítjuk a körülöttünk lévő világot, ha csukott szemmel járunk benne, és akkor is, ha érdeklődve szemléljük ugyan, hogy mi folyik körülöttünk, de nem gondoljuk, hogy változtathatunk. Pedig igen! Ti is változtathattok, sőt, már akkor is változtattok valamicskét, amikor az eredetileg várt pár tucat helyett több százan, online több ezren is érdeklődtetek a mai eseményünk, és a nagybetűs Ügyünk iránt. Utcazenélünk az utcán élőkért, amikor utcán élni bűn – és ezt nem hagyjuk szó nélkül.
Én annál az Utcáról Lakásba! Egyesületnél dolgozom, aminek a javára több százan adományoztatok az esemény előtt. Hajléktalanságból kitörő pár tucat háztartásnak, családnak tudunk ma otthont nyújtani. De azt reméljük, hogy a munkánk hozzájárul annak megértéséhez: az otthontalanságból csak otthonok jelentenek kiutat.
Mi abban hiszünk, hogy bármilyen kicsi is egy ember, számít a szava, számít, hogy van: hogy ő is ember, ennek minden filozófiai, és politikai jelentőségével együtt. Hogy az emberek nem foszthatóak meg az emberi méltóságuktól, hogy nem nevezhetőek bűnösnek puszta létezésükben.
December tizedike az emberi jogok világnapja. A lakhatás alapvető emberi jog. Ez megkérdőjelezhető? Most, hogy ennyien itt vagytok velünk, megmutatjátok, nemcsak nekünk, de reméljük, minél többeknek, hogy nem a sötétben tapogatózunk, hogy nem tévedtünk el nagyon a világban, amikor azt mondjuk: mindenkinek kell egy hely, amit otthonnak hívhat. Ez tényleg olyan durva?!
Pedig nem kéne, hogy ennek forradalmi hangzása legyen. Magyarország a világ országainak nagy részével együtt aláírta és ratifikálta az ENSZ Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló nemzetközi egyezségokmányát, amely kimondja, hogy mindenkinek joga van az emberi méltóságát biztosító életfeltételekhez, amelyek az ételhez, és a lakhatáshoz való jogot is tartalmazzák.
Ismertem egy embert. Ma már nem él: megfagyott pár éve egy fővárosi erdőben. Szinte minden szociális munkásnak, aki hajléktalan emberekkel dolgozik, van ilyen ismerőse: amíg megpróbálunk együtt dolgozni velük, ügyfélnek hívjuk őket. De kérdés, hogy vajon mit is tudunk szolgáltatni a számukra? Szociális munkásként azzal szembesülünk, hogy szinte csak krízishelyzetben, vagy közvetlen életveszélyben tudunk egy hajléktalan ember számára azonnal elérhető, és a számára megfelelő férőhelyet találni: hiszen ilyen helyzetekben majdnem minden férőhely megfelelő. De mi van, ha nincsen senki ott, amikor valaki megfagyni készül?
A hajléktalanságban élő emberek sokszor vannak egyedül. A hajléktalan emberek közül sokaknak még a személyes kapcsolatai is meggyengülnek, nemhogy a társadalmi részvételük. Sokan szégyellik a barátaik, de még a családjuk előtt is, hogy utcán, vagy szállón élnek. A részvétel meg? Külön háziorvos, külön munkaügyi központ, ételosztás, közmunka: sokan alig-alig találkoznak olyanokkal, akik nem maguk is otthontalanok, esetleg a szociális munkások. Az, ha utcán élni tilos, mint ahogy ma tilos, a társadalmon még inkább kívülre sodor mindenkit, aki hajléktalanságba kényszerül. Még a nagyvárosi tereken, mint ahol most itt vagyunk, is tilossá válik láthatóan rászorulóként jelen lenni, de mit is jelent ez? Nekünk lett tilos észrevenni, hogy emberek ma is hajléktalanságban élnek? Ugye nem?
Pedig az utcai hajléktalanság kezelhető probléma, ez lassan tudományos tény. A kérdés: akarja-e kezelni, aki kezelheti? Erre csak annak a kormánynak van meg az ereje, aki ma büntetni próbál, pedig nemcsak embertelen, értelmetlen is tiltani az utcán alvást akkor, ha harminc-ezernyi hajléktalan emberre tizenegyezer ágyat tartanak nyilván. Így a mindennapok szabálysértésben telnek, ha valaki nem szeretne akár nemhogy minden holmiját, de még a társát, párját is hátrahagyva azonnal szállóra menni.
Ezért az, hogy ma itt vagytok velünk, és azt mondjátok: az utcán élőkért vagytok itt, még annál is többet jelent nekünk, mint az a közel hárommillió forint, amit hajléktalan embereket támogató szervezetek, köztük a mi támogatásunkra összeadtatok (pedig az is meghatóan sokat számít, el tudjátok képzelni, hogy mennyire nehéz talpon maradni egy kis civil szervezetnek, de mégis): az, hogy itt vagytok ma velünk, azt jelenti, hogy velünk vagytok. Remélem, hogy a hallgatóságban itt vagytok velünk ti is sokan, hajléktalanságban élő embertársaink, mert ma este itt a Moszkva téren az emberek veletek, értetek vannak itt.
Szeretném, ha ez a szolidaritás velünk maradna. Azt pedig köszönöm, hogy együtt ünnepelhetjük az emberi jogok világnapját, akkor is, ha úgy tűnik, a helyzet nem is lehetne keményebb, és nincs okunk az ünneplésre. De ha ti úgy mentek haza innen, hogy változtatni kell, akkor talán már hamarabb ünnepelhetünk, mint hinnénk.
Fotó: Vörös Anna
