Jelenleg is gyűjtjük a támogató aláírásokat ahhoz a törvényjavaslathoz, amelyet a gyermekes családok hajléktalanná válásának megelőzése érdekében készítettünk el. A törvényjavaslat elfogadása egyúttal a szombati Lakásmenetünk egyik fő követelése is. A törvényjavaslat egyrészt előírja az önkormányzatoknak, hogy biztosítsanak megfelelő elhelyezést a területükön hajléktalanná vált gyermekes családok részére, az önkormányzati bérlakások és a lakáshiteles ügyek esetében pedig már a lakáskiürítés elrendelését is megtiltja abban az esetben, ha az gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatásához vezetne. Többen kifogásolták, hogy a javaslatunk csak a gyermekes családokra vonatkozik – ezért is gondoltuk, hogy összefoglaljuk a munkánk rövid- és hosszútávú céljait.
Mi alapvetően a lakhatáshoz való jogért, vagyis azért küzdünk, hogy mindenkinek legyen hol laknia.
A kilakoltatásokkal kapcsolatban egyrészt azért dolgozunk, hogy az állam biztosítson egy olyan szociális védőhálót – lakásfenntartási támogatást, adósságkezelési szolgáltatást, munkanélküli ellátást, stb. – ami megelőzi az eladósodást, a hátralékosságot és a kilakoltatásokat.
Ezen kívül pedig elvi alapon ellenezzük az elhelyezés nélküli kilakoltatások gyakorlatát, tehát azt, amikor lényegében utcára tesznek valakit. Az állam feladatának tartjuk, hogy a lakhatás elvesztése esetén elfogadható elhelyezést biztosítson azoknak, akik ennek hiányában hajléktalanná válnának. Ehhez egyebek mellett nyilván egy a jelenleginél sokkal kiterjedtebb, számos tekintetben központilag szabályozott szociális bérlakás-szektorra van szükség, részben akár olyan szociális lakásügynökségeken keresztül, amelyek létrehozását a szakemberek évek óta szorgalmazzák.
Hosszútávon tehát olyan társadalompolitikai és lakáspolitikai reformokért küzdünk, amelyeket nehéz elképzelni alapvető politikai változások nélkül.
Ez nem fog menni egyik napról a másikra: nem fogunk tudni mindent egyszerre elérni. A helyzet viszont tarthatatlan, ezért muszáj minél előbb elérnünk – amit csak lehet.
Ezért döntöttünk az év elején, hogy a következő időszakban, a fenti átfogó célokon belül egy nagyon konkrét törvényjavaslat elfogadásáért fogunk küzdeni, ami pedig a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatásának a tilalmáról szól – részben azért, mert a gyermekes családok kilakoltatása ráadásként még annak a súlyos jogsértésnek és kegyetlenségnek is rutinszerűen kiszolgáltatja a családokat, amelyek során a hatóságok kizárólag anyagi okokból szakítanak el gyerekeket a szüleiktől.
Ez nem jelenti azt, hogy bármely más esetben egyetértenénk az elhelyezés nélküli kilakoltatásokkal.
Éppen ellenkezőleg: azt szeretnénk, hogy az elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalma idővel – a lehető leggyorsabban – mindenkire kiterjedjen, még akkor is, ha a vonatkozó szabályozás átmenetileg csak a gyermekes családokra vonatkozik majd. Azt reméljük, hogy ha sikerülne elérni annak a civilizációs minimumnak a törvénybe foglalását, hogy gyermekes családokat utcára tenni tilos, és sikerülne kialakítani az ennek biztosítására szolgáló állami gyakorlatokat is, utána sokkal nagyobb eséllyel szállnánk harcba bármilyen más rászoruló csoportok elhelyezés nélküli kilakoltatása ellen.
A kikényszeríthető lakhatáshoz való jog intézményesítésére hasonló módon – fokozatosan – került sor például az Egyesült Királyságban és ezen belül Skóciában. Az 1977-ben meghozott törvény elvben ugyan más „sérülékeny” csoportokra is vonatkozott, kikényszeríthető jogosultságot valójában csak a gyerekes családoknak biztosított, a szabályozást pedig jórészt az motiválta, hogy szegénység, hajléktalanság miatt egyetlen gyermeket se válasszanak el a szüleitől. A lakhatáshoz való jogról szóló szabályozást később további csoportokra is kiterjesztették, Skóciában pedig mostanra már mindenkire vonatkozik.
A lakhatáshoz való jog intézményesítése egy olyan sokrétű és távlatos cél, hogy elkerülhetetlen, hogy egy-egy kampány során, a konkrét javaslatok szintjén annak csak egy részét, illetve közbülső állomását tűzzük ki magunk és a társadalom elé. A hosszútávú céljaink azonban változatlanok.
Fotó: Vörös Anna
