Tóth Fanni, A Város Mindenkié aktivistája az alábbi beszédet szerette volna elmondani a Parlament Népjóléti Bizottságának ülésén, ahol A Város Mindenkié által kezdeményezett törvénymódosítási javaslatot tárgyalták, melynek célja a gyerekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatásának megelőzése. A bizottság elnöke nem adott neki szót, ezért a beszédet végül Demeter Márta (LMP) mondta el. A bizottság végül leszavazta, hogy a törvénymódosítás az Országgyűlés elé kerülhessen.
Ma több okból sem kéne itt állnom és beszélnem.
Az egyik ok A Város Mindenkié felkérésére több ellenzéki párt – az LMP, a Párbeszéd és az Együtt – által benyújtott törvénymódosító javaslat. Amit a házbizottság nem engedett gyorsított eljárásban – tehát még a téli kilakoltatási moratórium lejárta előtt – tárgyalni, így mégis itt vagyok. A bizottságban a kormánypárti képviselők nemet mondtak arra, hogy családokat ne lehessen utcára tenni május elsejétől. Nemet mondtak rengeteg szülőnek és gyermeknek, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Elvették az esélyt és a reményt, hogy lakhatási problémáikat megoldják, a gyerekeket ne szakítsák ki a családból, a szülők ne kerüljenek utcára, szállókra.
A másik a saját történetem. Sokan, akiket kilakoltattak, elkeseredettnek és tehetetlennek érzik magukat, ahogy éreztem magam én is, amikor ez megtörtént velem. Egy szegény, négy gyermekes családban nőttem fel. Sosem volt saját ingatlanunk. 10 éves voltam, mikor a helyi szegregátumból szociális bérlakásba költözhettünk. Szüleim válása után édesanyám több száz kilométerrel messzebb talált új munkát és két kisebb húgomat is magával vitte, így 21 évesen magamra maradtam a 19 éves testvéremmel a lakásban. Tartozásunk volt, és mivel mindketten iskolába jártunk, nem tudtunk annyit keresni, hogy ezt egyenlítsük. Az összeg csak nőtt. Nem kaptunk támogatást vagy adósságcsökkentési lehetőséget… Nem vártunk meg a kilakoltatási moratórium végét és a végrehajtókat: a testvéremet rokonoknál hagytam, én pedig az egyetemi alapképzésem utolsó félévét otthagytam és külföldön takarítói állást vállaltam.
Ha Magyarországon alapvető lenne a lakhatáshoz való jog, nem kéne itt állnom most. Nem kéne egy olyan törvénymódosításért küzdenünk, ami gyermekes családokat védene meg az utcára kerüléstől és az én életem sem alakult volna így. Én szerencsés vagyok, mert sokan segítettek, de így is időbe telt, hogy azt mondhassam: jól vagyok. Ha ez akkor történik, amikor 5 éves vagyok, nem biztos, hogy ma itt tudnék állni és beszélni Önök előtt. Ezért küzdök másokért, hogy ez másokkal, gyerekekkel, családokkal ne történhessen meg!
A benyújtott törvénymódosításunk egyrészt előírja, hogy a települési önkormányzatoknak kötelező elhelyezést biztosítani a kilakoltatás által fenyegetett vagy lakhatásukat elvesztett helyi kötődésű gyermekes családoknak; másrészt – az önkormányzati bérlakások és a lakáshiteles ügyekben – már a kilakoltatás bírósági elrendelését is megtiltja abban az esetben, ha az gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatásához vezetne.
Kérem a bizottságot, hogy támogassa a törvénymódosító javaslatunkat, hogy még a kilakoltatási moratórium előtt be lehessen vezetni legalább ezt a minimális védelmet a gyerekes családoknak.
Fotó: gt
