Meghalt egy szomszédunk, a csöndes, kék szemű, nagy szakállú, mosolygós Zátrok László. Kétszobás lakása volt a Bástya utcán, a hosszú padkán: a hálója az óvodakert melletti, a nappalija a parkoló felőli végen. Megszerettük, közénk tartozott. Értette a humort. Tudott gálánsan bókolni a hölgyeknek, és imádta a zenét. Soha nem kért semmit, ha valamit kapott, csak annyit mondott rá: hát elfogadom. Ha megkérdezték, hogy van, mínusz 10 fokban is csak azt mondta: hajaj, sose legyen rosszabb. Számon tartotta, hogy ki volt jó hozzá, azoknak előre integetett. Sokan segítették, mert segítségre szorult, és sokan voltak hozzá gonoszak, mert csak a gonosz szerepét ismerték egy hajléktalannal szemben.
Valamikor Lászlónak is volt családja, otthona, munkája, mégis kisodorta magából az élet. Talált magának a Bástya utcai trafóház szellőzőjénél egy kis esővédett helyet, az volt az első otthona a környéken. Ettől megfosztotta az önkormányzat, pénzt, fáradtságot nem kímélve a plafonig vasráccsal kerítette el mind a 10 négyzetmétert. Arra hivatkoztak, hogy zavarja a látvány a szomszédos óvodába járó gyerekeket. Azokat bizony aligha, mert László minden reggel elpakolta a hálószobát, és átköltözött a nappaliba, az utca másik végére.
Kiszemelt magának egy fekvésnyi helyet a szemben lévő kerítés oldalánál. Átköltözött oda, ha esett, ernyőket nyitott, és a kerítéshez rögzítette. Volt túlélő fóliája, kedvenc pokróca, evőeszköze és csinos ruhái. Ám az egyedüli, igazi boldogsága a kisrádiója volt. Mindig azt hallgatta, és várta a látogatókat, mintha egy kávéházban ülne.
Sokan mentek oda hozzá, váltottak vele pár szót. Többen oda is telepedtek mellé, egy kávéval, egy kis borral. Én a kutyámmal látogattam meg esténként, szegény állat télen egyszer haza is szökött, fázott az utcán.
Minden nap eljött hozzá az Oltalom Alapítvány, fehér autóval, hoztak teát, kenyeret, ám az igazi őrangyala Laci bácsi volt, az óvoda gondnoka. Vigyázott a cuccára, a helyére, és riasztotta a barátokat, ha baj volt.
Az utolsó, nagyon kemény telet még kibírta. Örült a tavasznak, de nyár közepére látszott, hogy valami nincs rendjén. Letagadta, hogy beteg, az Oltalom kórházról hallani sem akart. Jól vagyok, soha ne legyek rosszabbul! Féltette a többi hajléktalantól a pár méter hosszú padkát, a helyet, ahol ismerik: az otthonát.
Halála előtt két héttel ellopták a rádióját, amíg aludt. Hoztunk neki újat, ugyanolyat, de látszott rajta, hogy a világba és az életbe vetett hite már végképp elszállt.
Július 31-én reggel nem ébredt fel, nem pakolta el a csomagjait, és nem ment el a csarnokba wc-re és sós kifliért. Nem várta meg a telet, nyáron, melegben halt meg, az utcán, ahol élt.
Gyászolják szomszédai.
A megemlékezést a környékbeliek nevében Szenthe Antónia mondta el 2017. szeptember 9-én.
Fotók: Várady István
