A Város Mindenkié (AVM) csoportot rengeteg olyan szülő, többségében anyák keresik meg, akik komoly nehézségekkel küzdenek gyerekeik eltartása kapcsán. Mindannyiuk közös problémája, hogy megoldatlan vagy bizonytalan a lakhatásuk, ami miatt annak is fennáll a veszélye, hogy kiemelik a gyereküket a családjukból – annak ellenére, hogy a Gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy pusztán anyagi okból gyereket nem lehet a családjától elválasztani. Ezért a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezettel közösen kampányt indítottunk, hogy felhívjuk az Emberi Erőforrások Minisztériumának figyelmét a sokezer családot érintő problémára. A kampány során több mint 2000 ember írta alá a szakmai egyeztetést és érdemi kormányzati intézkedéseket követelő petíciónkat. A petíciót a TASZ gyermekvédelmi és az AVM lakhatási javaslataival együtt szeptember 20-án adtuk át a minisztérium illetékesének. A rendezvényen az AVM tagjai és a szervezettel kapcsolatban álló anyák is felszólaltak. Danka Andrea beszéde.

2006 ősz, ekkor költöztünk be 2 gyerekkel rémálmaim otthonába.

2007 a családsegítőnél adósságrendező támogatást kértem. Terhes voltam már a 3. gyerekkel, megkaptam a támogatást és elkezdtem részleteiben fizetni a rezsit. Kislányom szívbetegen született, 9 naposan műtötték. Rám szállt a gyermekjóléti és a családsegítő, hogy a kislány miért lett beteg.

2009-ben felmondták az adósság kezelési támogatásomat és a bérleti szerződésemet. Döntenem kellett, hogy etetem a gyerekeimet vagy fizetem a számlákat.  Itt jött képbe a fenyegetés. A gyermekjóléti és a családsegítő meg a vagyonkezelő is folyamatosan a gyerekek elvételével fenyegetett. Azt mondták, ha nem tudok fizetni és nem lesz hová vinni őket, elveszik őket tőlem.

Segítséget egyik szereplőtől sem kaptam. Amikor részletfizetést kértem a vezetőtől, azt a választ kaptam: „Asszonyom a kutyát sem érdekli, hány gyereke van. Az első részlet 150ezer forint, ha ezt nem fizeti be, szóba sem állunk önnel. Koldulja össze rá a pénzt!”

Nem volt ennyi pénzem, úgyhogy innentől állandó rettegésben vártuk a kilakoltatást. Jelenleg anyaotthonban élek, mert a rettegés és félelem teljesen felemésztette az életem és a gyermekeim életét.

A gyerekek teljesen átveszik azt a feszültséget és idegességet, amit átélek. Naponta megkérdezik, ha megáll egy autó a házunk előtt: anyu, anyu ki az, ugye nem értünk jönnek?

Végezetül felteszem a kérdést az államnak: miért nem támogatja a gyerekes családokat? Miért nem fontos neki, hogy ezek a gyerekek a szüleikkel nőhessenek fel?