A Város Mindenkié (AVM) csoportot rengeteg olyan szülő, többségében anyák keresik meg, akik komoly nehézségekkel küzdenek gyerekeik eltartása kapcsán. Mindannyiuk közös problémája, hogy megoldatlan vagy bizonytalan a lakhatásuk, ami miatt annak is fennáll a veszélye, hogy kiemelik a gyereküket a családjukból – annak ellenére, hogy a Gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy pusztán anyagi okból gyereket nem lehet a családjától elválasztani. Ezért a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezettel közösen kampányt indítottunk, hogy felhívjuk az Emberi Erőforrások Minisztériumának figyelmét a sokezer családot érintő problémára. A kampány során több mint 2000 ember írta alá a szakmai egyeztetést és érdemi kormányzati intézkedéseket követelő petíciónkat. A petíciót a TASZ gyermekvédelmi és az AVM lakhatási javaslataival együtt szeptember 20-án adtuk át a minisztérium illetékesének. A rendezvényen az AVM tagjai, a szervezettel kapcsolatban álló anyák és szociális szakemberek is felszólaltak. Szarka Alexandra beszéde.
Szarka Alexandra vagyok, szociális munkás, és A Város Mindenkié csoport aktivistája. Én azért lettem szociális munkás, mert segíteni akartam a családoknak és tenni akartam a gyermekszegénység ellen. Elkezdtem dolgozni a gyermekvédelemben.
Azt látom, hogy ez a rendszer nem működik jól. Rengeteg követelményt támaszt a családok felé, amik sokszor elvárhatók ugyan, viszont ezeknek a teljesítéséhez nyújtott támogatás minimális. Ellentétes dolgok betartását várják el a szociális munkástól is: a gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy gyermek nem lehet az utcán, és kimondja azt is, hogy pusztán anyagi okok miatt nem lehet kiemelni gyermeket a családjából.
Most ott tartok, hogy rettegek attól, hogy lesz majd olyan ügyfelem, akinek veszélyben a lakhatása, aki nem talál albérletet, aki nem húzhatja meg magát a rokonoknál, akiket nem tudnak fogadni a családok átmeneti otthonában. Akiktől a rendszer csak követel, de támaszt már nem ad nekik. És szociális munkásként alig tudok valamit tenni ilyen helyzetben. Lehetek empatikus, hihetek a képessé tételben is, fel tudok ajánlani adósságkezelést, fejlesztést, jogi tanácsadást, pszichológust. Tudok segíteni az ügyintézésben, támogatások megszerzésében, és tudok könyörögni a főbérlőnek is, hogy csak még egy hónapot. De a lakhatási válság túl nagyfalat ahhoz, hogy a szociális munkások egyenként próbáljanak megküzdeni vele. Harcolhatok a családomért, attól még nem fogják felvenni őket az anyaotthonba, ha egyszerűen nincsen hely, nem lesznek alacsonyabbak az albérlet-árak, nem lesz több szociális bérlakás, én pedig a nap végén nem vihetem haza a családot magammal. Ezek rendszerszintű problémák, amikre rendszerszintű válaszok kellenének.
Az én eszköztáramat szűkre szabták, és a kormány jelenlegi politikája addig szorongatja a markában a gyermekvédelmet és a szociális szakmát, amíg a keze közül kifolyik minden emberség.
Én nem akarom kimondani, hogy sajnos nincsen elég hely az otthonban. Nem akarok érvelni, hogy, de hát mégsem aludhatnak az utcán. Nem akarok a lelkére beszélni, hogy adja a gyermeket átmeneti otthonba, mert az még mindig a legkisebb rossz. Nem akarok fenyegetni, nem akarok kontrollálni, nem akarok büntetni azért, csak mert valaki szegény és kiszolgáltatott. Nem akarom kiszolgálni a rendszert. Nem akarok javaslatot tenni arra, hogy lakhatási problémák miatt emeljék ki a gyermeket a családból. Szociális munkásként nem erre esküdtem fel!
Akarok szociális védőhálót, ami megtartja a családokat, akarok megfelelő eszközkészletet, hogy segíteni tudjak, akarok szociális bérlakás programot, akarok kormányzói akaratot és azt akarom, hogy a kormány állítsa le a családok elhelyezés nélküli kilakoltatását!
