Milánóban tanultunk házfoglalásról és kölcsönös segítségnyújtásról!

Ez a cikk több mint 8 éves.

2016. május 31-én kora reggel Milánóba utaztunk, hogy A Város Mindenkié csoport képviseletében részt vegyünk az Európai Lakhatási Hálózat találkozóján. A négy napos találkozón nagyon sok érdekeset tanultunk arról, hogy más országokban mik a fő lakhatási problémák, és a helyi aktivisták hogyan küzdenek a lakhatási válság ellen. A hálózat csoportjait fogadó milánói csoport aktivistái pedig azt is megmutatták nekünk, hogy ők hogyan szerveződnek és küzdenek azért, hogy a milánói San Siro negyedben élő szegényebb lakosok ne szoruljanak ki lakókörnyezetükből.

milano_blog.jpg

Az Európai Lakhatási Hálózatban az AVM-hez hasonló, lakhatási érdekvédelmi csoportok vesznek részt, a találkozóra Írországtól Görögországig 15-20 csoport érkezett, szerte Európából. Az AVM-ből hárman vehettünk részt a találkozón, amiért nagy köszönet illeti a Hálózatot, akik mind az utazásunkat, mind az ellátásunkat fizették. Szállásunk foglalt házakban volt megoldva, de erről később… Rajtam kívül az AVM-ből Papp Gazsi és Pósfai Zsuzsi vett részt a találkozón, Zsuzsi érkezésünk után egy nappal csatlakozott hozzánk. Gazsival érkezésünk kalandos volt, mert a repülőtértől nehezen találtunk olyan buszt, ami elvitt volna a városba. Aztán amikor bejutottunk, onnan senki nem tudott minket útba igazítani célunk felé. De nem volt haszontalan a bóklászásunk, mert legalább láttunk kicsit Milánó belvárosából is. Én először jártam itt, és nagyon tetszett, hogy akárhova néztem, minden zöld volt: az emeleteken, a tetőkön, minden tele volt növényekkel!

Uticélunk egy nagyon klassz foglalt ház volt, aminek az volt a neve, hogy A kölcsönös segítségnyújtás háza. Hogy miért, arról mindjárt írok. Az ott élők, és a már ott lévő vendégek nagyon szívesen fogadtak. Volt egy hálószobánk, amiben hatan aludtunk egy horvát és két görög aktivistával együtt. Közös fürdő és konyha volt, nagyon rendben volt az egész, tiszta és felszerelt. Minden reggel 9-10 között közösen reggeliztünk. Ez után kezdődtek az előadások, beszélgetések, és kirándulások a környékre. 

A három nap alatt megismerkedtünk a milánói San Siro negyedben működő lakhatási mozgalommal. A mozgalom központja néhány foglalt ház, ezek nagyon megfogtak. Mi egy három épületből álló házkomplexumban voltunk. Az egyik házban családok élnek, akik mind aktívan részt vesznek a közösségi munkákban: működtetik a házat (takarítás, portási feladatok), de a mozgalmi munkákban is részt vesznek: tüntetnek, kilakoltatásokat akadályoznak. Azoknak, akik ott laknak, vállalniuk kell mozgalmi munkákat és olyan munkákat is, amik a házak fenntartásához kell elvégezni.

A többi házat közösségi eseményekre tarják fenn az aktivisták. Van itt edzőterem, ahová a negyedből járnak fiatalok edzeni, főként boxolni. Működik itt egy bicikliszervíz is, ahol a kerékpárokat együtt javítják az emberek, és közben tanítják egymásnak a szervízelést. Az egyik házban angol és olaszórákat tartanak önkéntesek a helyi fiataloknak és a városba érkező menekülteknek. Közülük aztán nagyon sokan csatlakoznak is a mozgalomhoz. Az is nagyon tetszett, hogy van egy olyan programjuk, hogy ha megunsz egy ruhadarabot, akkor beviheted az egyik ház pincéjébe, és ahány ruhát viszel, annyit el is hozhatsz. A fogadók annyira kedvesek voltak, hogy nekünk felajánlották, hogy vigyünk egy-egy darabot a ruhákból.

Többször tettünk kirándulást a szomszédságba, a San Siro negyed szegényebb részére. Itt  jártunk egy helyen, ami alapból szegénykonyha volt,  de itt gyűltek össze hetente egyszer a környék lakói és a szervező aktivisták, és itt beszélték meg a teendőiket. A környéket az önkormányzat szeretné felfejleszteni, a lakásokat el akarják adni, vagy gazdagabb bérlőknek szeretnék kiadni. A felújításokat úgy végzik, hogy kívül rendbe hozzák a házat, de belül semmit nem csinálnak, sokan viszont nagyon nehezen tudják fizetni az emelkedő lakbéreket. Az aktivisták azért küzdenek, hogy lakóhelyükön és lakásukban maradhassanak. Ezért egy nagyon jónak tűnő kilakoltatási ügyeletet hoztak létre, ez nagyon megfogott. Minden héten beosztják, melyik reggel kik találkoznak, hogy együtt megreggelizzenek. A reggeli alatt néhányan körbebicikliznek, és megnézik, érkezik-e valamelyik lakáshoz végrehajtó. Ha valahova jönnek kilakoltatni, akkor értesítenek mindenkit. Azt mondják, ilyenkor nagyon hamar sokan jönnek segíteni, és a legtöbbször sikerül megakadályozni a kilakoltatást. Az ügyeletet inkább nők csinálják, a férfiak a leggyakrabban reggel munkába mennek.

Azt is elmesélték nekünk, hogy az aktivisták évente rendeznek a szomszédságnak egy nagy dzsemborit, ezen felnőtteknek és gyerekeknek szóló programok is vannak. Azt mondják, ez nagyon népszerű, és sokan csatlakoznak a résztvevők közül a mozgalomhoz.

Ezekben a dolgokban, amiket az általunk meglátogatott milánói aktivisták működtettek, az a közös, hogy a segítségre szoruló emberek úgy nyújtanak egymásnak segítséget, hogy közben ők is segítenek másoknak. Így is mondják: mozgalmuk a kölcsönös segítségnyújtásra épül. Azért is volt nekünk fontos, hogy megismerjük a milánóiak munkáját, mert mi is éppen egy olyan csoportot szervezünk az AVM-ben, amiben azt próbáljuk elérni, hogy ne csak az AVM-esek segítsenek azoknak, akik megkeresik a csoportot, hanem azok az emberek is tegyék meg, amit tudnak, akik maguk is segítségre szorulnak. Mi ezt úgy hívjuk, hogy Együtt a Lakhatásunkért Csoport. Nagyon szeretnénk, ha a kölcsönös segítségnyújtás nálunk is beindulna!

Az egyik nap a milanói aktivisták elvezettek minket Parmába, ahol egy szövetséges csoporttal ismerkedtünk meg. Ők is házat foglaltak: ebben az épületben is laknak emberek, és szerveznek közösségi eseményeket is. Ez az épület korábban az ottani egyetem kollégiuma volt, de az intézmény lemondott a házról és így be tudtak költözni az aktivisták. A házat úgy tudták megtartani, hogy a polgármester melléjük állt, és támogatja őket a közösségszervező munkájukban.

Egy pár szót az előadásokról is szólok. Nagyon sokat beszélgettünk a többi csoporttal, a négy nap alatt végig tolmácsok fordítottak, nem is tudom, hány nyelvre. Sok szó volt az EU-ról, és arról, hogy az európai szabályok nem segítik a szegény embereket a lakhatásukban. A Hálózat szervezett már közös akciót azért, hogy változzanak az európai szabályok. Nem sokkal a milánói találkozó előtt Amszterdamban volt egy közös akció, amin az AVM szintén részt vett. Volt még szó a migrációról, főleg a görög és francia aktivisták részéről, arról beszéltek, hogy hogyan lehet segíteni nekik, elmondták, hogy Görögországban van több olyan foglalt ház, amit menekültek működtetnek. Ennek kapcsán is sokat jött elő a kölcsönös segítségnyújtás.

A találkozó végén arra jutottunk, hogy a Hálózat pénzéből ezentúl sokat fogunk arra fordítani, hogy a csoportok tudjanak egymáshoz utazni és tanulni egymástól. Egy londoni csoporttal meg is beszéltük, hogy meglátogatjuk egymást és tanulunk egymástól. Ebben a londoni csoportban főleg saját maguk építettek fel egy lakhatási mozgalmat, és az AVM női munkacsoportjához hasonlóan csak nők vesznek benne részt. Nekünk úgy tűnt, hogy nagyon sikeresen vonnak be érintetteket a mozgalmukba, ezért szeretnénk őket elhívni, hogy tanulhassunk tőlük.

Azt is megbeszéltük a többi csoporttal, hogy október 6-a környékén, a Lakhatás Világnapján minden csoport szervez olyan akciókat, amivel felhívjuk a figyelmet az egész Európában létező lakhatási gondokra! Nekünk ez nagyon jól jön, mert az AVM ilyenkor szokott lakásmenetet szervezni, és azóta meg is beszéltük, hogy október 8-ára megszervezzük a 6. Menetet a Lakhatáshoz Való Jogért!

Azt hiszem, ezek a találkozók nagyon fontosak mindenki számára, hogy tudjunk minden európai a lakhatási szerveződésről. Így sokkal könnyebb követni az európai aktivisták munkáját. Sokat tanulhatunk egymás sikereiből és  sikertelenségeiből.

Alszászi Erika

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.