Csoportunk sokat foglalkozott a Hajléktalanügyi teendők 2015 című dokumentummal, melynek eredményeképpen szeretnénk közzétenni a dokumentumról kialakult véleményünket, javaslatainkat. Ez a dokumentum tulajdonképpen egy javaslatcsomag, amit a hajléktalan-ellátórendszer különböző képviselői fogalmaztak meg annak érdekében, hogy a döntéshozók és a szociális szakemberek számára támpontokat nyújtsanak ahhoz, hogy milyen változtatásokra lenne szükség a hajléktalanellátó rendszer átalakításához.
A dokumentum felépítése
A dokumentum három elkülöníthető részre osztható. Az első részben a fedél nélküli, közterületen élő emberekkel foglalkoznak a szerzők és a teendőket az utcán élő emberek különböző csoportjai szerint, valamint a felelősségi szintek szerint – szolgáltatók, önkormányzat, ágazati irányítás, kormányzat – fogalmazzák meg. A második részben a hajléktalanellátó intézményekre koncentrálnak, a teendőket főbb szükséglet-típusok szerint – mint pl. lakhatási-szükséglettel rendelkezdők segítése – és ellátási típusokként fogalmazzák meg. A harmadik részben további teendőket fogalmaznak meg, melyek a hajléktalanság kezelését, csökkenését szolgálhatnák. A dokumentum szerzői ide sorolják az olyan szabályozási feladatokat, mint például a lakástörvény változtatásai, az állami és önkormányzati bérlakások esetében a lakbérek megállapítási rendjének újraszabályozása és a lakcím nyilvántartásra vonatkozó szabályozás teljes felülvizsgálata. A szabályozási feladatokon túl a dokumentum szerzői új ellátási formákat is javasolnak, mint például a „Szociális lakásotthon”; új szabályzókat, mint a „Biztonságos bérlet” rendszere és a bérbeadást ösztönző adók; valamint az olyan új szervezeti formákat, mint a „Szociális lakásügynökség” létrehozása.
Noha az utóbb felsorolt javaslatokat a Város Mindenkié csoport örömmel olvasta és véleményünk sok esetben egyezett a szerzőkével (az AVM megoldási javaslatairól részletesen itt lehet olvasni), vannak a dokumentumban olyan javaslatok is, melyek kérdéseket vetettek fel bennünk, és vannak olyanok is, melyekkel kifejezetten ellentétes álláspontot képviselünk. A dokumentumot tagjainkkal közösen átolvastuk és több beszélgetést is szerveztünk köré, melyek utolsó két alkalmára a dokumentum szerzőit is meghívtuk, akik közül ketten – Győri Péter és Maróthy Márta – elfogadták meghívásunkat. A dokumentum olvasása után, és a beszélgetéseket követően kialakult álláspontunkat az alábbiakban foglaljuk össze.
Mi a hajléktalan-ellátás célja?
A dokumentum alapvetései között említik a szerzők a következőt: „Nem gondoljuk, és valószínűleg kivitelezhetetlen is volna, hogy a hajléktalan emberek társadalmi integrációja érdekében olyan segítségnyújtási rendszert alkossunk meg, mely lényegesen jobb körülményeket és lehetőségeket biztosít a magyar társadalom szociális problémákkal, szegénységgel küzdő egyéb csoportjaihoz képest. Mindenki jusson hozzá a számára szükséges szolgáltatásokhoz, értelemszerűen figyelembe véve a mai magyar valóságot.”
Nem értjük, hogy a segítségnyújtási rendszer kialakításánál miért nem azt tekintik feladatuknak az ellátórendszer képviselői, hogy az a lehető legjobb kimenetelt biztosítsa a hajléktalan emberek számára ahelyett, hogy a magyar társadalom szociális problémákkal, szegénységgel küzdő csoportjai által elérhető szinthez hasonlítják a végeredményt, lényegében mércének tekintve azt. Szerintünk a hajléktalanellátó-rendszer feladata, hogy olyan körülményeket és szolgáltatásokat biztosítson, melyek lakásba segítik a hajléktalan embereket. Úgy gondoljuk, hogy a rendszer kialakításánál ezt kellene elsődlegesen szem előtt tartani.
Szolgáltatások és kényszerítés
A dokumentum első részében a teendőket az utcán élő emberek különböző csoportjai szerint határozzák meg: legkiszolgáltatottabbak; csoportban, bandákban élők; részben munkaképes, tartósan utcán élők; valamint frissen utcára kerülők.
Úgy érezzük, hogy a hajléktalan emberek csoportosításánál a szerzők felállítottak egyfajta sorrendet aszerint, hogy szerintük mely csoportokat kell a leginkább lakhatáshoz segíteni. Noha egyetértünk abban, hogy a frissen utcára kerülő emberek esetében fontos szempont, hogy ne kerüljenek be a hajléktalan-ellátórendszer körforgásába, és minél előbb lakhatáshoz jussanak, viszont szerintünk a „Részben munkaképes, tartósan utcán élő” hajléktalan emberek és az összes többi felsorolt csoport lakáshoz juttatása is éppen ugyanolyan fontos, ezért ugyanolyan súllyal kellene, hogy szerepeljen a dokumentumban.
A különböző csoportok számára kialakítandó intézményrendszerek tekintetében a hajléktalan emberek legkiszolgáltatottabb csoportja számára a dokumentum szerzői speciális menedékhelyek kialakítására tesznek javaslatot, ahol a krízishelyzetben lévők fél-egy évig maradhatnak. Mi ezt az időszakot rövidnek érezzük. Nem értjük miért éppen fél vagy egy évig maradhatnak a krízishelyzetben lévők egy-egy ilyen intézményben, amikor lehet, hogy olyan problémákkal kerülnek be, amelyek ennyi idő alatt nem oldódnak meg.
Az AVM tagjai a dokumentum ezen részének olvasásakor felvetették, hogy a szállók többsége még ma sem akadálymentes, ami sokaknak jelentős problémákat okoz. Bízunk benne, hogy a speciális menedékhelyek kialakításánál ezt a szempontot mindenképpen figyelembe veszik. Továbbá úgy gondoljuk, hogy a legkiszolgáltatottabb csoportba tartoznak azok a hajléktalan emberek is, akik családon belüli erőszak áldozatai, és ennek következtében kerültek az utcára. Fontosnak tartjuk, hogy számukra is biztosítva legyenek a megfelelő ellátások és szolgáltatások, akár félutas házak formájában.
A csoportban, bandákban élők és a számukra a dokumentumban vázolt ún. nappali-éjjeli intézménnyel kapcsolatban azt írják a szerzők, hogy mivel ez az intézmény az átlagos ellátásnál többet nyújtana, ezért magasabb elvárások fogalmazhatóak meg, „például programokon való kötelező részvétel, az éjszaka benntöltése stb. Az utcára való visszaköltözésük esetén vagy a hatósági eljárás, vagy a számukra kialakított intézményi segítség között választhatnak.”
Számunkra nem egyértelmű, hogy a dokumentum szerzői a hatósági eljárás választása alatt mire gondolnak, illetve hogyan értelmezik a választást. Amennyiben ez azt jelenti, hogy az igénybevevők „választhatnak” aközött, hogy igénybe veszik az ellátást, vagy kiteszik magukat annak, hogy az utcán hatósági intézkedéseket alkalmaznak velük szemben, úgy az szerintünk nem egy valódi választás és igen félrevezető annak beállítani. Úgy gondoljuk, hogy bármely új intézmény létrehozásánál szakmailag és erkölcsileg is elfogadhatatlan arra támaszkodni, hogy ma Magyarországon az életvitelszerű közterületen tartózkodás büntethető, és így kényszerítő hatása miatt az emberek kénytelenek igénybe venni bizonyos ellátásokat.
Veszélyeztetettség
Az ún. ágazati irányítás teendőivel kapcsolatban (itt sajnos nem tudjuk pontosan, mire utal az „ágazat”) a szerzők álláspontja az, hogy jogszabályban kellene körülírni a Szociális törvényben megfogalmazott „életét és testi épségét veszélyeztető helyzet” formáit és az esetlegesen felmerülő helyzetek esetén biztosítandó lakhatási formákat.
A dokumentum a következő javaslatot teszi ennek a helyzetnek a definíciójára: „Életét és testi épségét veszélyeztető helyzetben van az, aki legalább öt éjszakán keresztül szabad ég alatt kénytelen aludni, mert nincs más lakhatási lehetősége és kiskorú; felnőtt korú kiskorú gyermekével; várandós anya; önmaga ellátására nem képes. Átlagosan -5 °C-os vagy annál alacsonyabb hőmérséklet alatt: 70 évesnél idősebb vagy súlyos, vagy krónikus beteg. Átlagosan -10 °C-os, vagy annál alacsonyabb hőmérséklet alatt mindenki.”
Az AVM tagjai számára a veszélyeztető helyzet ezen meghatározásai önkényesnek hatnak. Tagjaink véleménye az, hogy hiába van meghatározva, hogy -10 fok alatt számít valaki veszélyeztetettnek az utcán, ennél magasabb hőmérsékleten is megfagyhatnak emberek. Az életkor szerinti meghatározást is hasonlóképpen önkényesnek gondoljuk. Azzal egyetértünk, hogy az utcán a kiskorúak, a várandós anyák és az önmaguk ellátására nem képes emberek életet és testi épséget veszélyeztető helyzetben vannak. Emellett viszont azt is gondoljuk, hogy nagyon sok egyedi helyzet van, amit éppen egyedisége miatt nem lehet az előbb felsorolt tényezők szerint bekategorizálni. Az AVM álláspontja az, hogy egy adott személy veszélyeztetettség az abban szakmailag kompetens mentőszolgálatnak kellene megállapítania.
A helyzet meghatározása után a dokumentum szerzői a minimálisan biztosítandó ellátási formákkal folytatják: „Az „életét és testi épségét veszélyeztető helyzetben” az elhelyezésre jogosult emberek számára a minimális lakhatási formát sürgősséggel, a tartózkodási hely szerinti önkormányzat köteles biztosítani, ill. megszervezni mindaddig, amíg e feltételek fennállnak.” Miközben az önkormányzatok elhelyezési kötelességének hangsúlyozásával egyetértünk, úgy gondoljuk, hogy ez a megközelítés lehetőséget teremt a kormány számára arra, hogy az igazi, progresszív lakhatási megoldások helyett szállókra kényszerítsék az embereket, a probléma megoldása helyett pedig csak még több hatósági zaklatásnak tegyék ki az utcán élő embereket.
Rendőrségi útbaigazítás
Szintén a veszélyeztető helyzet kapcsán emeli ki a dokumentum a kormányzat teendői között, hogy mennyire fontos a rendőrségi tv. 37. paragrafusának végrehajtatása, mely szerint a rendőrnek intézkednie kell, ha valaki önveszélyes, magatehetetlen, erősen ittas állapotban van. Ilyen esetekben a rendőrnek gondoskodnia kell arról, hogy az illető a megfelelő ellátó ponthoz eljusson: „Ha valaki a járda, úttest (nota bene aluljáró) kövezetén alszik, fekszik, és nem képes továbbmenni, magatehetetlen, önveszélyes állapotban van, akkor a rendőrnek intézkednie kell, hogy egészségügyi intézménybe, orvoshoz jusson. Ha képes továbbmenni, nincs magatehetetlen, önveszélyes állapotban és lenne is hol laknia, aludnia, akkor a rendőrnek útba kell indítania lakóhelyére. Ha képes továbbmenni, nincs magatehetetlen, önveszélyes állapotban, de nincs hol laknia, aludnia, akkor a rendőrnek útba kell indítania egy befogadásra képes hajléktalanszállóra, hogy ezzel megszűnjön veszélyhelyzete”. Számunkra a szövegből sajnos nem derül ki, hogy mit jelent az „útba kell indítania” kifejezés, de erősen emlékeztet minket a szabálysértési törvényben jelenleg is szereplő „felszólításra”, amikor valakit életvitelszerű közterületen tartózkodás elkövetésével vádol a rendőr és egy utolsó figyelmeztetést ad neki a terület elhagyására és egy hajléktalanszálló felkeresésre, mielőtt megbüntetné. Az sem egyértelmű számunkra, hogy kit értenek a rendőrséghez csatlakozó, más szervezetek alatt.
Pozitív zéró tolerancia
Abban teljes mértékben egyetértünk a dokumentum szerzőivel, hogy az önkormányzatoknak kötelességük szállást biztosítani a hajléktalan emberek, és nagyon fontos, hogy ezt minél többször és minél több fórumon hangsúlyozzuk. Azzal is egyetértünk, hogy aki veszélyeztetve van az utcán, azt meg kell védeni. Mindemellett viszont az AVM álláspontja az, hogy a dokumentumban megfogalmazott „pozitív zéró tolerancia” jellegű javaslatok alapot adhat a hajléktalan emberek hatósági zaklatásához és ahhoz, hogy az utcán élő embereket hajléktalanszállóra kényszerítsék ahelyett, hogy a kormány hosszú távú, biztonságos és megfizethető lakhatást biztosítana a számukra. Ez a megközelítés könnyen eredményezheti azt, hogy a probléma nem oldódik meg, viszont kevésbé látszódik, így még kisebb az ösztönzés a valódi megoldások keresésére. A Város Mindenkié ellenzi a hatósági kényszer bármilyen jellegű kibővítését a hajléktalan és lakásszegénységben élő emberekkel szemben. Összességében úgy gondoljuk, hogy az utcán élő embereknek elsőként lakhatást programok formájában lakhatást kell biztosítani, aki életveszélyben van, annak az abban kompetens mentőszolgálat nyújtson segítséget, ne pedig a rendvédelmi szervek.
Fotó: Várady István
