Lakatosné Jutka beszéde a Rendészeti és honvédelmi bizottságban

Ez a cikk több mint 8 éves.

Jó napot kívánok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim, köszönöm, hogy szót kaptam a bizottsági ülésen, ahol a hajléktalan emberek és magam nevében kérek megértést. Lakatosné, Jutka vagyok,  A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája. Azért vagyok ma itt, hogy elmondjam a hajléktalan emberek, illetve a saját helyzetemet – abban bízva, – hogy megértéssel fogadják és döntésükkel segítik az Alaptörvénybe beírt „Közterületen életvitelszerű tartózkodás” szabálysértés megszüntetését, törlését.

blog_77.jpg

Művelt családból származom. Édesanyám pedagógus volt az egykori Magyar Optikai Művek ipari iskolájában, apám főkönyvelőként dolgozott a Ganz Mávag-ban. Szüleim válása volt az oka, hogy egyetlen tollvonással lemondtak rólam, mindkettőjüknek új életük kialakításában teher voltam. Mindössze három éves voltam, amikor állami gondozásba kerültem és gyermekkoromat a Budapest, II.ker.Cseppkő u.-i otthonban töltöttem. Itt volt egy ágyam, kaptam tiszta ruhát és rendszeres étkezést, tanulhattam. De itt szenvedtem el társaim kegyetlenségeit is. Beteg gyermek voltam, ami azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatott voltam a gyermektársadalommal szemben. Rendszeresen megvertek, megaláztak, undorító gúnyneveket akasztottak rám. És a tanárok, a nevelő testület a valós segítség helyett elkönyvelte, hogy nem is beteg, hanem hanyag, lusta gyerek vagyok.

Édesanyámmal nagyon laza kapcsolatom volt, nem látogatott az intézetben, és nem fogadott kimenő alkalmával sem, és bár mindig a hanyagságomra hivatkozva utasította el, hogy haza vigyen az intézetből, a valóság az volt, hogy egy férfivel osztotta meg életét, így nem volt helyem abban a lakásban, amit azért kapott, hogy kivehessen az állami gondozásból.

A gyermekkor rémálma után 17 évesen mentem férjhez, és boldog voltam, hogy végre szeretnek, hogy  családom, otthonom lesz. Csak az álmok hamar elszálltak. Férjem  rendszeresen megvert, megalázott utcán, családon belül, baráti társaságban, ahol csak a legkisebb alkalma nyílt rá. Évekig éltem reszketve úgy, hogy nem tudtam mikor, miért ver meg. A tacskó kutyám eltudott bújni a fotel alatt, vagy az ágy mögött, én nem! Ököllel verte arcomat, fejemet, ha földre kerültem összerugdosott, bordámat, csontjaimat törte, kést fogott rám, életveszélyben volt mellette az életem. A házasságunk 17 éve alatt 5 kisfiút rugdosott ki belőlem, koraszülöttként, életképtelenül jöttek a világra. Anyaság boldogsága helyett egy gyermeksírom van, öt ártatlan, pici élettel, akik nem jöhettek a világra!

Hogy miért tűrtem? Mert nem volt gyökerem, nem volt segítő kéz, mert az a rendszer nem ismerte a hajléktalanságot, büntetett a munkanélküliség miatt, – persze akkor még voltak munkahelyek, – és mert féltem, hogy gyenge leszek ahhoz, hogy utcán csavarogjak, éljek. És akkor, amikor konkrétan az életemre tört, mégis úgy döntöttem,  bár hogy is alakul további életem, ezt nem csinálom tovább. 17 év szenvedéses házasságot adtam föl, a kórházi ápolás után albérletbe költöztem. Volt férjem sokáig fenyegetőzve üldözött, majd három év után akkor hagyott békén, amikor új kapcsolatot alakítottam ki. Ennek immár 26 éve.

És a privatizált, csődbe vitt, eladott munkahelyünk megszűnésével véget ért emberi életünk.

A Lenin Kohászati Művek megszűnése, a fizetés elmaradása, az albérleti díj hátraléka vezetett oda, hogy lakcím –és munka nélkül maradtunk egy olyan városban, ahol több ezer dolgozó lett egyik napról a másikra munkanélküli, mert más munkahelyek pl.: a Diósgyőri Gépgyár, a Diósgyőri Csokoládégyár, a Fonóipari Művek és a Hűtőgépgyár fokozatosan csökkentette a dolgozói létszámot.

Fővárosi leányként hittem abban, hogy Budapesten megtaláljuk a helyünket. És minden kormány felelőssége az, hogy lakcím, emberhez méltó lakhatás nélkül nincs kivezető út a hajléktalanságból. Immár 26 éve élek hajléktalan emberként. 6 évig utcán, négy évig sátorban, 16 éve egy magán-területen, befogadott emberként élünk férjemmel. Megöregedtünk, egészségünk megromlott, és a valós segítség helyett egyre nehezebb helyzetbe kerülünk azért, mert nincs politikai akarat arra, hogy a fedél nélkül élő emberek visszatérhessenek az emberhez méltó élet, emberhez méltó lakhatás berkeibe, a megfizetett munka világába. Valós segítség helyett diszkriminálnak minket, rendészeti eszközökkel kényszerítenek olyan ellátó intézményekbe, ahol nincs magán szféra,de van túlzsúfoltság,  és bogarakkal fertőzött.

Bár mást mond a kormány, a városvezetés, de mai napig nincs elég ágy, és nem is az a cél, hogy bővítsék az ellátórendszert, hanem az, hogy mindenki számára megfizethető lakás jusson. És felesleges pénzpocsékoló intézkedés a szabálysértési törvény, mert nem lettünk kevesebben az utcán,  sőt az elhelyezés nélküli kilakoltatásokkal emelkedik a hajléktalan emberek száma.

És a hajléktalan emberek zöme súlyos tragédiákat hordoz múltjában, és megszenvedi jelenét. Gondoljanak nehéz sorsunkra, ne zárjanak ki minket polgári jogunkból. Ennek az országnak polgárai vagyunk, polgári létünk jogosít arra, hogy emberhez méltóan éljünk, lakjunk!

Ehhez kérem az Önök segítségét. Kérem, hogy támogassák kérésünket a hajléktalan emberek elleni „Életvitelszerűen közterületen tartózkodás” szabálysértési törvény eltörlését, megszüntetését!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Fotó: Csizi Zsolt

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.