A történet úgy kezdődött, hogy 1999-ben megismerkedtem a gyermekeim apjával. 2003-ban vett egy kis házat a szülei mellett, s a szüleitől oda költöztünk be. Elkezdtük a közös életünket. Dolgoztunk mindketten. Még annak az évnek a végén szóba jött, hogy szeretnék gyereket tőle. Egyébként is abba kellett egy időre hagynom a gyógyszer szedését. 2004 nyarán újra szóba jött a gyerek téma, amikor már két hónapja kimaradt a menzeszem. Veszekedett, hogy neki még nem kell gyerek, túl fiatal, nincs rá felkészülve. De mikor megtudta, hogy babánk lesz, nagyon boldog volt, az utolsó fillérünket pezsgőre költötte és rohant át a szüleihez a hírrel. 2005-ben megszületett a fiunk, Attila. Telt az idő, s 3 év múlva az apja teljesen megváltozott. Már nem jártunk el kirándulni, neki csak a munka volt, és néha elment egy-egy rendezvényre – a Magyar Gárda tagja volt. Egy alkalommal úgy jött haza egy ilyen rendezvényről, hogy ivott, és lekevert egy pofont. Akkor ütött meg először. Azt mondta, azért kaptam, mert míg ő oda volt, én megcsaltam. Aztán sikerült ezt tisztázni.
Minden rendben volt, éltük tovább az életünket. Viszont semmi nem volt neki elég anyagilag. Hiteleket vettünk fel, de valamiért sosem arra költöttük, amire kellett volna. Egy idő után már csak nekem kellett hitelt felvenni, mert szerinte nekem kellett megoldani azt, hogy elég pénzünk legyen. A verések sűrűsödtek, egy nap sírva mentem a védőnőhöz. Átirányított a családsegítőhöz, aki azt mondta, megpróbál segíteni. Egy szóval sem említette, hogy ennek van egy hivatalos menete. Egyszer csak jött egy levél, melyben elrendelték a fiunk védelembe vételét. Több se kellett neki, rohant a rendőrségre, s feljelentett okirat hamisításért egy hitellel kapcsolatban, amelyről persze kiderült, hogy ő is tudott róla és ő is aláírta. Később elismerte, hogy bosszúból tette a feljelentést. Próbáltunk külön menni, de csak ugyanabban a faluban találtam albérletet, ahol ő is élt, és én féltem tőle, mert többször megfenyegetett, hogy ha el merem hagyni, addig nem nyugszik, míg meg nem öl. Meg nem is volt egy gyereknek megfelelő az a lakás: nem volt bent víz, se fürdőszoba, a folyosó télen befagyott stb. Rendes ajtó, ablak sem volt, így nem éreztem magamat biztonságban. Inkább kibékültem vele, ami kb. négyszer fordult elő, mert féltem a bosszújától, de attól is, hogy egyedül ennyi pénzből nem tudom eltartani a fiamat és átmeneti otthonba teszik. De a boldog, nyugodt élet mindig csak hetekig vagy néhány hónapig tartott.
Közben más lett a családsegítőnk is. Sokszor kellett rendőrt hívnom, mert nem hagyta abba a verést. Egyszer sikerült vádat emelniük ellene, de az ügyészség megszüntette az eljárást. Volt távoltartás is, igaz csak 3 napig, de már másnap otthon volt, s hiába találta otthon egy rendőr, semmit nem csinált vele. Elhagyni már nem tudtam, mert a pénzt mindig elvette tőlem, az internethez sem nyúlhattam, s az évek alatt szépen leépítette mellőlem a rokonokat, barátokat. Csak az anyjával és az öccsével tartottuk a kapcsolatot. Meg néha a húgával, akik 300 km-rel arrébb élnek, s néha ha elmentünk hozzájuk, én meg a gyerek (később gyerekek). Ilyenkor hiába tudta, hogy hová mentünk, mikor hazaértünk jól megvert. Indoka továbbra is a megcsalás volt. Bárhová mentem, utána ütött. 2010-ben megszületett kisebbik fiunk, Hunor. Az után fogant meg, hogy én egy hetet feküdtem kórházban agyrázkódással, mert ő egyet ütött. Már majdnem hazaengedtek a sürgősségiről, mikor összeestem. De a hetedik napon a főorvos konkrétan ezt mondta: „8 napon túl gyógyuló sérülésnek számít, de ők most hazaengednek, mert nem akarják az osztályon dolgozókat veszélynek kitenni.”
A kicsi pedig úgy fogant meg, hogy a gyógyszereimet eldugta. A pénzemet továbbra is elszedte, csak annyi lehetett nálam, amiből megveszem az ennivalót. Aztán mikor kiderült, hogy terhes vagyok, örült. Egy hét elteltével viszont rá akart venni az abortuszra, mondván, ha tényleg tőle van, ezzel bizonyíthatom. Majd pár nappal később már azt mondta, ha el merem vetetni, akkor biztos tényleg megcsalom. De bármit is mondott, meg se fordult a fejemben, hogy elvetessem, nem tudtam volna megtenni, hisz az a gyerek nem kérte, hogy legyen. Soha egy vizsgálatra nem kísért el. Sőt, volt, hogy el se akart engedni a vizsgálatokra. Azzal tudtam meggyőzni, hogy ha nem járok, akkor nem kapom meg az anyaságit. 6 hónapos terhes voltam, amikor úgy megrugdosott, hogy az éjszaka közepén fogtam a gyereket, elmentünk a telefonfülkéhez, és felhívtam egy krízisvonalat. Másnap indultunk Oroszlányba, átmeneti otthonba. De magamnak kellett megoldani az odajutást. Itt hozzá kell tennem, hogy Békéscsaba mellett éltünk. De megoldottam. Viszont egy barátunk segítségével megtalált. Ígért mindent, s mivel az otthonban azt mondták, hogy ott, ahová körzetileg tartozok, nincs hely, ezért csak 30 napig maradhatunk. S havonta küldenek majd máshová az országban, ahol épp hely lesz. Ezt nem tudtam bevállalni egy csecsemővel és egy kisgyerekkel.
Ekkor alaposan átbeszéltük a dolgokat a férjemmel, soha nem beszéltünk ennyire őszintén egymással. S be is tartotta az ígéreteit. Nem ivott, rendes volt. Bár a munkája miatt nem tudott elkísérni a vizsgálatokra mindig. Aztán megszületett a kicsi, s kezdődött minden elölről. 2014-ben már tényleg sűrűn megvert, de már nem mertem szólni senkinek, csak a családsegítőnek. Volt újra munkám, de már nem hagytam, hogy elvegye a fizetésem. Kerestem albérletet, de két gyerekkel nem szívesen adták ki az emberek a lakásukat, hiába tudtam volna fizetni. S mivel több műszakban dolgoztam, a felügyeletüket próbáltam előbb megoldani, de ez nem sikerült. A családsegítő tudta, hogy próbálom elhagyni, hogy a gyerekek ne sérüljenek tovább. Azt mondta, kérjek nyugodtan segítséget, tőlem nem veszik el a fiúkat. Viszont az otthont továbbra sem tudja felajánlani, mert nincs hely, és ő ugyan utánajárt, de sehol nem tudnak elhelyezni az országban, mert mindenütt teltház van. Tavaly január 2-án viszont lesz, ami lesz alapon fogtam a fiúkat és bementünk Békéscsabára az átmeneti otthonba.
El is helyeztek ott minket, az ügyeletes íratott egy kérelmet az intézményvezető felé, hogy 31-éig maradhassunk. Azt is mondta, hogy ezt úgyis meghosszabbítják 1 vagy 1,5 évre, mivel tanév közben jöttünk, és hogy hétfőn találkozunk s beszélünk az intézményvezetővel. Jött a hétfő, s az igazgatónő arra se méltatott minket, hogy bemutatkozzon. A gyámhivatalnál pedig még aznap közölte, ki kell költöznöm azonnal, mert nincs hely. Valóban a gyermekek átmeneti otthona részben kaptunk szobát, de más család is ott volt elhelyezve, már hónapok óta. Arra a kérdésre pedig hogy, hová mehetnék, hogy a gyerekekkel maradhassak, nem volt válasza. Annyit mondtak, hogy a gyerekek maradhatnak, én menjek hajléktalanszállóra. Ez mióta segítség a családokon, a menekülő anyákon? Nem lett volna szükség arra, hogy a gyerekeket elszakítsák tőlem, ha nem dobnak ki szó szerint az otthonból. Azt akarom, hogy ilyet sehol az országban ne tehessenek meg.
5-én elvették a gyerekeket. Először a lakhatásom volt az indokuk, azt mondták, ha megoldottam, visszaadják őket. Nem így történt. Időközben a gyerekek bekerültek a pszichiátriára, mert nem bírták elviselni, hogy vissza kell vinnem őket a kereszt szüleikhez. Innentől kezdve 1,5 hónapig nem tudhattam róluk semmit. A keresztszülők lemondtak róluk. Ez idő alatt ki kellett költöznöm az albérletből, ahol éltem, mert apuka részegen odajött, s addig nem ment el, míg nem hívtam a rendőröket. Ekkor költöztem ki ide, egy határ menti településre. Itt már nem zaklatott. Illetve még. Mikor tavaly márciusban bementem a gyámhivatalba, hogy szeretnék végre tudni valamit a gyerekeimről, a gyámügyes mosolyogva közölte, hogy már nem a pszichiátrián vannak. Kb. egy hete elvitték őket a nevelőszülők, egy másik településre, tőlem 60 km-re. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem szólt, azt válaszolta, nem kötelessége tájékoztatni a gyerekek állapotáról. Aztán megkérdeztem, hogy miért nem kaptam őket vissza, hisz a lakhatásom megoldott, és a munkahelyem elintézte, hogy 8-16-ig dolgozzak. (A gyámhivatal még korábban megkereste az egyébként több műszakra berendezett céget, hogy ezt oldják meg nekem, mert csak akkor tudják hazaadni a gyerekeket. Megoldották. Semmi nem történt.) Végül annyival elintézte a gyámügyes, hogy értsem már meg, túl későn hagytam ott az apjukat. Ezért alkalmatlan vagyok az anyaságra. Hónapokig sírtam, volt, mikor be se tudtam menni dolgozni. Közben újabb dolgokat követeltek tőlem, mindent teljesítettem. Mégsem nevelhetem a gyermekeimet.
A PATENT egyesület segítségével nyáron ügyvédet fogadtam. De lassú a folyamat. Októberben volt tárgyalás arról, hogy szükséges-e még fenntartani a nevelésbe vételt. Azt mondták, ha kiderül, hogy ellenem nincs eljárás az ügyészségen, s ez hivatalos lesz, megkezdik a hazagondozást. Erre most a gyám kitalálta, hogy fél évre függesszék fel a teljes kapcsolattartást, mert visszaélünk a kapcsolattartásokkal, és felelőtlenül ígérgetünk a gyerekeknek. A kisebbik fiam 10-ből 8 napot sír utánam. Nagyon hiányzok neki. A nagyobbik mindig megkérdi, mikor viszem őket haza. Az iskolában rohamosan romlanak a jegyei, nem hordja, elhagyja a könyveit. Állítólag bandavezér lett a suliban. Egy nagyon rossz színvonalú iskolába jár, a nevelőszülő azt mondta, csak ebbe az iskolába írathatta be, mert más iskola nem fogad be nevelésbe vett gyerekeket. Folyamatosan tetvesek a fiaim, a lakás, bár felújított, de vastagon penészes. A vacsorájukat saját maguknak kell elkészíteniük. A most már öt éves kisfiam fürdését nem ellenőrzik, csak annyit tanult meg, hogyan öltözzön egyedül. A cumiról a békéscsabai gyámügyes szoktatta le úgy, hogy egyszerűen elvette tőle. Öt évesen bepisil, bekakál. Verekednek egymással. És ezt mind arra fogják, hogy azért, mert nem költöztünk el időben az apjuktól. Holott Ati humán tantárgyakból szín ötös volt, míg én neveltem őket és imádta az öccsét. Lehet, hogy sérültek a bántalmazások során a gyermekeim. Nem mondom, hogy nem. Sose mondtam. De miért nem segítettek soha? És miért kellett az után elvenni őket, hogy végre elhagytam azt az állatot? És miért kezelnek bűnözőként engem? És miért hazudtak ezek a szakemberek folyamatosan a szemembe, az állásomat is kockáztatva? Miért nem látják be, hogy a gyerekeknek hiányzik az anyjuk és mellettem könnyebben helyrejönnének? És hol van a gyerekeknek a szülőhöz való joguk? Miért nincs konkrét segítség ilyenkor?
Hisz a bántalmazott nőknek nincs pénzük lakásra, nem tudnak tartalékot összeszedni. És akkor még azon gondolkoznak, ha az apjukat nem ítélik el, neki adják vissza a fiúkat, mert van saját lakása, másik párkapcsolata, ott is saját lakás, két fizetés. Én meg albérletben élek, gyakorlatilag semmim nincs, csak adósságom, amit nem is tudok fizetni, s mire kifizetem az albérletet meg a számlákat, alig marad pénzem. És hogy gondolom, hogy ennyi pénzből el tudnám tartani a gyerekeimet?
Hát ez van ma Magyarországon. Mindenre van pénz, de arra nincs, hogy a menekülő anyákat lakáshoz juttassák, hogy ne kelljen a gyermekeiket elválasztani tőlük, ezzel még több sérülést okozva nekik. S hogy ne a bántalmazóhoz kerüljenek vissza, csak mert az anya csak albérletet tud szerezni, ha van olyan szerencséje. Miféle gyermekvédelem és családvédelem ez? És csodálkoznak, hogy nem fordulnak segítségért? Én megtettem. És kemény árat fizettem érte a gyermekeimmel együtt. Arról nem is beszélve, hogy Attila fiam a mai napig haragszik rám, hisz megígértem neki, hogy most már minden rendben lesz, együtt leszünk hárman, és senki nem bánt minket. Erre két nap múlva elszakították őket tőlem. A fiam pedig ebből csak azt tudta leszűrni, hogy becsaptam, hazudtam nekik.
Ez a mi történetünk. Tönkretették a gyermekeimet, lehet, hogy egy életre. Mindig arra hivatkoznak, hogy lelkileg helyre kell jönniük. Ez az érdekük. De hogy jöhetnének helyre, ha ugyanúgy a közelükbe engedik a bántalmazót, aki folyton hozzájuk vágta, hogy a kicsivel nem testvérek, hogy Hunorral mindig is úgy fog bánni, mintha más gyereke lenne. És még sorolhatnám. A lényeg az, hogy a rendszer és a jogszabályok, a törvények ezzel kapcsolatosan nagyon rosszul működnek. Egyáltalán nem az áldozatok segítésére vannak kidolgozva, hanem a bántalmazónak segítenek.
Fotó: Vörös Anna
