Baranyi Katalin vagyok, 1955-ben születtem Budapesten. Kiskunhalason éltem, ahol 1989-ben megismerkedtem Szegő István Gézával (született 1937-ben Makón). Kiskunhalason több helyen is éltünk, de saját tulajdonú lakásunk nem volt. 1995-ben az élettársamat, nyugdíjazták. Én 1997-ben súlyos agyműtéten estem át. Sajnos ezek a megrázó események anyagilag a padlóra küldtek bennünket.
Ugyanebben az évben az élettársam 800.000 Ft-ot kért a Szabadságharcosokért Közalapítványtól lakásvásárlásra, amit azzal utasítottak el, hogy nincs rá jogosultsága. Ebből a pénzből szerettünk volna Kiskunhalas külterületén egy kis tanyát venni és ott meghúzni magunkat. Mivel ez az álmunk nem teljesült, kényszerű megoldásként az élettársam Budapest XVI. kerületében a Bajtársak Otthonában egy 17 négyzetméteres lakóhelyiségbe költözött. Nekem az a választásom maradt, hogy Kiskunhalason maradjak lányommal, aki ekkor már másodéves gimnazista volt és nem akartam kiragadni a baráti társaságából és gimnáziumi tanulmányaiból. Szegő István Gézával élettársi kapcsolatunk továbbra is folytatódott úgy, hogy hol én jöttem fel Budapestre, hol ő jött le Kiskunhalasra.
2009-ben egészségügyi állapota odáig romlott, hogy kórházba került és megkért arra, hogy jöjjek Budapestre az Újszász utcába, ahol akkoriban lakott. Egyszer – még 2009 májusában – kérvényezte bejelentkezésemet, de ezt a Szabadságharcosokért Közalapítvány megtiltotta. Azt mondták, hogy Szegő István Gézát ugyan ápolhatom, de bejelentkezni továbbra sem engedtek.
2011. december 5-én élettársam elhunyt és akkor kezdődött az én kálváriám. A Szabadságharcosokért Közalapítvány Kuratóriuma – élén Boross Péter úrral és Fürcht Klára titkárnő asszonnyal – először azt fogták rám, hogy én egy aluljáróban összeszedett lány vagyok, és nem lehet közöttünk élettársi kapcsolat. Szerintük 22 év korkülönbséggel ez biztos, hogy nem igaz (megjegyzem csak 18 év korkülönbség volt köztünk). A feléjük beadott kérelmek, határozatok és dokumentumok szerintük az én hamisítványaim. Még azzal is sértegettek, hogy én egy beteg, elesett ember gyengeségét használtam ki céljaim eléréséhez (csak azt nem tudom, hogy ezek a célok mik voltak).
Élettársam halálát követő 12 óra után kellett hívnom egy telefonszámot, amit Fürcht Klára asszony vett fel, aki ezzel a mondattal fogadott engem: „Mit keresek én ebben a lakásban, fogjam a cókmókomat és menjek, ahova akarok. Szóljak a rokonoknak, hogy az élettársam cuccait minél hamarabb vigyék oda, ahová akarják.” A Közalapítvány és köztem levélváltásokon keresztül „ütések-vágások” történtek, majd 2012 októberében megvolt az elsőfokú tárgyalás.
Nekem nem volt ügyvédem, semmiféle tájékoztatást nem kaptam arról, hogy mit is kell tulajdonképpen bizonyítanom. 2013. szeptember 19-én megvolt a másodfokú tárgyalás. Azt az ítéletet hozták, hogy 30 napon belül el kell hagynom a lakást és átadnom a BM Országos Katasztrófavédelemnek. 2014. május 7-én a Kúria szintén olyan döntést hozott, hogy 30 napon belül hagyjam el a lakást. Én rokkantnyugdíjas vagyok és a 74.000 Forintos jövedelmemből nem tudok fizetni albérletet. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy 56-os vitéz emlékét és múltját éppen a Szabadságharcosokért Közalapítvány Kuratóriuma fogja a sárba taposni.
Időközben, 2013 augusztusában beadtam a Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság felé egy kérelmemet, hogy döntsék el, élettársak voltunk e vagy sem. A 2015. január 20-i tárgyaláson mi úgy éreztük, hogy mivel senki semmi rosszat nem tudott felhozni ellenünk, nyerésre állunk. Hogy 2015. január 20-tól 2015. március 17-ig mi történhetett, nem tudjuk, de az én tanúm látszólagos meghallgatása után azt a döntést hozta a bíróság, hogy nem lehet bizonyítani, hogy mi a párommal valaha élettársak voltunk. Ezek után megint újra elkezdődött a kilakoltatási cirkusz.
Elkövetkezett 2015.10.14-e. Mindenféle előzmény, mindenféle külön értesítés nélkül 10 óra 14-kor az ajtóban megjelent 5 rendőr, ifj. Dienes Árpád önálló bírósági végrehajtó és dr. Hubay Tamás József az Országos Katasztrófavédelem jogi képviselője. Kezdetnek mindjárt egy fiatalember – akiről nem tudom, hogy kicsoda, mert bemutatkozni elfelejtett – felhívta a figyelmemet, hogy hagyjam el a lakást. Pofátlan, arrogáns módon tette ezt meg. Mivel nem voltam hajlandó elhagyni a lakást, a rendőrök próbáltak meg jobb belátásra bírni. Annyit engedélyeztek, hogy fel tudtam venni a farmeromat, az összes létfontosságú gyógyszeremet besöpörtem a táskámba, majd az élettársam hamvait a hónom alá fogva visszaültem az ágyra, majd ismét következett a felszólítás, hogy hagyjam el a lakást. Mivel én ekkor sem voltam hajlandó menni, két rendőr a karomat megfogva, mindenféle atrocitás és erőszak nélkül kivezetett a lakásból, majd a XVI. kerületi Rendőrkapitányságra vittek, ahol előállítottak. Rövid idő elteltével az összes személyes irataimat visszaadva kiengedtek. Ezután próbáltam visszajutni a lakásba, de sajnos ezt már nem tehettem meg, mert lezárták a lakást.
Jelenleg egy kedves ismerős engedte meg, hogy meghúzzuk magunkat. Semmilyen váltóruhát nem engedtek nekem kihozni a lakásból, de egy kis segítséggel már az is van. Próbáljuk a helyzetet feldolgozni mind agyilag, mind lelkileg. Hogy ez ma Magyarországon megtörténhet, azt sajnos nem tudom feldolgozni.
A 2011. december 5-től kezdődő időszakban az alábbi politikusoknak írtam ügyemmel kapcsolatban, hogy segítsenek, de vagy nem kaptam választ, vagy olyan választ kaptam, amivel nem tudtam mit kezdeni: Navracsics Tibor, akkori igazságügyi miniszter úr, Orbán Viktor miniszterelnök úr, Áder János köztársasági elnök úr, Kósa Lajos úr, Rétvári Bence államtitkár úr, Pintér Sándor belügyminiszter úr, Dr. Szabó Erika, Dr. Szabó Máté, Szatmáry Kristóf, Lezsák Sándor házelnök, Fodor Gábor független képviselő, Kovács Péter XVI. kerület polgármestere, Gréczy Zsolt, Szigetvári Viktor, Demeter Éva és Trócsányi László.
Nagy kérésem, hogy aki tud, anyagilag segítsen, mert még egy olyan bírósági határozat született a Munkaügyi Bíróság részéről 2015.10.20-án, hogy az általam állítólagosan jogtalanul felvett özvegyi nyugdíjat, 459.662 Ft-ot fizessem vissza.
