Járom a várost. Munkám kapcsán sokat forgolódom főleg a Keleti pu. környékén, de akár a Nyugati pályaudvarnál, akár olyan tereken, ahol sok menekülttel találkozom. Földre terített pokrócokon ülő, fekvő, megkeseredett felnőttek, tágra nyíló szemmel, de félelemmel csodálkozó gyermekek, kilátástalan merengéssel sétálgató férfiak, akiknek mindössze egy embertelen körülmények közé szorított tranzit tér jut itt nálunk, Magyarországon. Megdöbbenve figyelem a tömeget. Ha tudnék beszélni velük, odamennék, megsimogatnám a gyerkőcök fejét, beszélgetnék a nekikeseredett családokkal. De még csak beszélni sem tudok velük, és bánt a tehetetlenségem. Csak keserűen nézem a kisfiú rajzát, repülőgépet, bombát!

Bánt, hogy ezt nem látja a hatalom, bánt, hogy olyan politikai vezetésünk van, akik a segítség helyett gyűlöletkampányt indítottak ellenük, bánt, hogy olyan magyar polgártársaim vannak, akik örömmel veszik át és buzgón szívják magukba a gyűlölet mérgét. Bánt, hogy nem látják a félelmet, az elkeseredést, a kilátástalanságot a szemükben, nem akarják érteni, hogy a sokat átélt emberek a halál elől menekülnek végső elkeseredésükben akkor, amikor végig nézték női családtagjaik megerőszakolását, rokonaik lelövését, lefejezését, vért, vért és vért! Ettől a félelemtől vezérelve nem volt más választásuk, mint átszelni országokat, napok, hetek, hónapok keserű súlyával, de hittel egy emberibb élet reményében. És itt vannak nálunk. Nálunk, ahol a kormány gyűlöletplakátozással fogadta őket, ahol azóta is rendszeresen csak uszító, gyűlölettől fröcskölő propaganda harsog szinte napi szinten.

Jogfosztottan vannak kitéve a „keresztény” kormány rendszeres és átgondolt gyűlölet kampányának.

És közben megdöbbenve olvasok. Miközben igyekszem napi szinten tájékozott lenni a menekültügyben, olvasok mindent, ami a kezembe kerül, ami elérhető hírforrás. És a méregtől köpni-nyelni nem tudok.

És kikérem magamnak, hogy a nevemben bárki is rám hivatkozva keltsen gyűlöletet!

Egyre többen próbálják a menekültek támogatását megvétózni úgy, hogy a hajléktalan emberek nehéz sorsára hivatkoznak. Gondolom, hogy pontosan azok szítanak további gyűlöletet, akik eddig sem tettek és továbbra sem akarnak tenni a hajléktalanságban élő emberekért, egyszerűen csak uszításra, lelki ráhatásra használják fel élethelyzetünket.

Igen, élethelyzetünket. Mivel én magam is hajléktalanságban élő ember vagyok, immár huszonöt éve. És elszenvedem a magyar kormány üldöző, diszkriminatív törvényeinek következményeit, megszenvedem a különféle, büntethetőséget előíró rendelkezéseket, korlátozva szabadságomat, megélhetésem alapjait. Ma, itthon, magyarként.

És valóban, soha nem látott összefogás kapcsán arra gondolok, hogy értünk, a lakhatással nem rendelkező emberekért nem volt ennyi támogató csoport, nem jöttek mázsaszám élelmiszer adományok, nem adakoztak az emberek hihetetlenül sok ruhával, ágyneművel, pokróccal, hogy átvészeljük az időjárás szeszélyeit, a telet.

De hajléktalan emberként nem is hiszem, hogy ez az állampolgárok dolga lenne!

Magyarország Alaptörvényének a Nemzeti Hitvallásában ez szerepel: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.”

Szerintem a mindenkori kormány feladata – többek között az Orbán kormány saját maga által alkotta Alaptörvény alapján – a szegények, elesettek segítése, támogatása, de ezt a felelősséget (is) egyszerűbb a népre átvetíteni, minden felelősségével együtt, miközben lelkiismereti kérdést kreálnak most, a menekült ügy kapcsán. Érdekes módon, évekig nem hallottunk ilyen felszólalást érdekünkben, mi, fedél nélkül élő emberek.

Én nem haragszom azért, mert ilyen nagy összefogás tapasztalható a menekültek ügyében. Én nem éltem át háborút. Nem láttam a halált hozó repülőgépeket, nem hallottam a bombák süvítését és becsapódását, nem reszkettem életemért, nem láttam nővérem, anyám megerőszakolását, nem sírtam apám lelőtt teteme mellett, nem kellett végignéznem testvérem lefejezését! Nekem nincs ilyen háborúm! Az én háborúm másról szól, arról, hogy kiállok az elnyomottak, a kirekesztettek, a diszkriminált emberek mellett!

Hazugságok sora terjed a fertőzésveszélyről, miközben mi, velük együtt érző emberek érintkezünk velük. Igen, én is. Hajléktalan emberként. Mert velük érzek minden uszítás ellenére, mert nem tűröm a gyűlöletkeltést, az emberi jogok eltiprásának ilyen formáját!

És nem félek a migránsoktól. Hálásak a gondoskodásért, a jó szóért, a feléjük nyújtott segítő kézért.

És ne hivatkozzatok ránk, hajléktalan emberekre! Ne a mi nevünkben keltsetek gyűlöletet, mert mi, A Város Mindenkié csoport tagjai is – lehetőségeink szerint – segítjük a menekülteket. És nem érezzük úgy, hogy ez a mi élethelyzetünk kárára menne!

Tudjuk, hogy a hajléktalan emberek elleni ellenszenv is a kormány és a városvezetés hazug propagandájának eredménye, és tudjuk, hogy ugyanez a cél a menekültekkel szemben is.

Éppen ezért kirekesztett magyar hajléktalan emberként kiállunk a migránsok és menekültek mellett és kérünk minden józan gondolkodású magyar embert, segítsük együtt a menekülteket!

Lakatosné, Jutka, A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája