A Város Mindenkié korábban felhívást tett közzé azért, hogy történeteket gyűjtsünk a hajléktalan emberek és a mentőszolgálat közötti találkozásokról. A történetgyűjtéssel a célunk, hogy a Társaság a Szabadságjogokért szervezettel együttműködve egyeztetést kezdeményezhessünk az Országos Mentőszolgálattal, amelynek során közösen vitathatnánk meg a hajléktalan emberek ellátásával kapcsolatos tapasztalatokat. Sokan küldetek nekünk történeteket és tapasztalatokat, de ahhoz, hogy eredményesen tudjunk tárgyalni az OMSZ-szel, még többet szeretnénk begyűjteni ezekből. Arra kérünk Titeket, hogy ha hajléktalan emberként szükségetek volt már a mentők segítségére, akkor írjátok le nekünk a tapasztalataitokat, illetve ha szociális munkásként, járókelőként vagy esetleg barátként voltatok ennek tanúja, az arról szóló beszámolót is juttassátok el hozzánk. Az alábbiakban Katalin történetét közöljük.
Pár éve már, hogy találkoztam azzal a mentős csapattal, akik emberségből jelesre vizsgáztak.
Kutyagazda révén – akkoriban – olyan helyen laktam, ahol más család is lakott, szintén kutyával. Nekem is, nekik is szuka kutyáink voltak, soha, semmi baj nem volt ebből. Aztán az én kutyalányom lefialt, 11 kiskutyája lett. Azon a bizonyos napon előre jött hozzám a szomszéd asszony a kutyájával együtt, aki – mivel soha, semmi probléma nem volt, – mindig bejöhetett a gazdival. Gondolom, az anyakutya féltette a kölyköket, mert rámordult a szomszéd kutyusra, aki erre azonnal támadott. Olyan váratlan volt ez a reakció, hogy az anyakutya igazán még védekezni sem tudott, így a másik pontosan a pofáját kapta el, de olyan veszélyesen, hogy félő volt, leszakítja az én kutyám pofáját. Azonnal beavatkoztam, a szomszédasszony félelmében elrohant. Kb. 1 1/2 órán keresztül hadakoztam velük kint a sárossá ázott, agyagos udvaron úgy, hogy nekem már mind a két kezem szét volt marva, dőlt a vér a kezeimből, szabályosan rosszullét vett rajtam erőt, mire – a nagy kiabálásomra, csapkodásomra – végre a szomszéd kutya hazament a gazdájához. Annyira megviselt a hosszú harc, a vértől ázott, eleven húsra mart két kezem, hogy felállni nem volt erőm. Már kutya nélkül jött előre megint a szomszéd asszony, aki – engem meglátva – azonnal mentőt hívott.
Borzalmasan néztem ki. A szó szoros értelmében nyakig sáros, koszos, mocskos, vérző ember voltam. A mentőben azonnal elláttak, s úgy, ahogy voltam, beszállítottak a Szent János Kórház Traumatológiai ügyeletére. Miután bevittek az ellátó rendelőbe, egy fiatal, szemüveges „okos tojás” orvos így indított: „Na, ez marha jó! Idehoztatok egy koszos, büdös hajléktalant, biztosan hülyére itta magát, mi pedig lássuk el, aztán két órán át fertőtlenítsünk utána!”
S ekkor történt a csoda, amire nem számítottam. Az engem ellátó és kísérő mentő (kb. 42 év körüli, 175-180 cm. magas, deres hajú) azonnal felháborodva esett neki az orvosnak. Elmondta, hogy kb. 120-150 méteren keresztül húztak, vontak a verekedő kutyák az anyagos sárban, azért nézek úgy ki, ahogyan lát, nem részeg vagyok, hanem beavatkoztam a kutyák verekedésébe, és ha nem lát el tisztességesen, Ő maga tesz panaszt az orvos ellen! Megvárja az ellátásomat, hogy biztosan lássák el súlyos sebeimet (csak úgy mellékesen, utána 3 hónapig jártam vissza oda kezelésre) és as mentőknél elmondja ezt az esetet.
Évek teltek el. Ma sem tudom, ki volt ez a mentő, de magatartása példaértékű volt, és ha magára ismer, ennyi év után is nagyon köszönöm.
A történetekben nem kell személyes adatokat leírni, elég a helyszín és a dátum megnevezése, valamint az eset viszonylag részletes leírása. Az eseteket ide várjuk e-mailben: [email protected]
