Ma Magyarországon a lakhatási szegénység több millió embert érint. A több tízezer hajléktalan ember mellett több százezren élnek bizonytalan albérletben, túlzsúfolt, egészségtelen, szegregált lakásokban. A szegénység miatt egyre több embernek kerül veszélybe a lakhatása. Az utóbbi időben ezt mi is egyre inkább észrevesszük, hiszen folyamatosan növekszik azoknak a megkereséseknek a száma, amelyekben A Város Mindenkié csoport segítségét és tanácsát kérik a kétségbeesett, lakásvesztés előtt álló emberek és segítőik.

Sajnos nagyon sok esetben már nem tudunk segíteni, mert a kérés az utolsó pillanatban érkezik, amikor nincsen semmilyen szociális vagy jogi útja a helyzet kezelésének. Ilyen esetekben megpróbálunk tanácsot adni, hogy hol találhat magának legalább átmeneti elhelyezést az érintett személy vagy család. Esetenként be is avatkozunk és megkeressük az illetékes szerveket, arra kérve őket, hogy halasszák el a kilakoltatást, ameddig az érintettek helyzete megnyugtatóan rendeződik. De van olyan is, hogy más szervezetekhez irányítjuk a segítségkérőket, akik nagyobb eséllyel tudnak segíteni.

Mindez nagyon reménytelen küzdelem: ameddig Magyarországon nincsen átfogó állami és önkormányzati lakáspolitika, amely megelőzi a krízishelyzeteket, illetve megfelelő elhelyezést biztosít a lakásvesztő családoknak, addig a mi tanácsaink alig érnek többet az életmentésnél.

Egyszer már közöltünk egy válogatást a közelmúltban érkezett megkeresésekből – most folytatjuk, természetesen az érintettek neve nélkül. Mindenki figyelmébe ajánljuk a kilakoltatás megelőzéséről szóló bejegyzéseinket. Kérjük, segítsetek nekünk abban, hogy ez az információ minél több érintetthez IDŐBEN eljusson. A Város Mindenkié és a segítő szervezetek is akkor tudnak a legnagyobb hatékonysággal fellépni, ha időben értesülnek a problémáról és még van idő kidolgozni a lehetséges érdekérvényesítési és megoldási utakat.

 „Bicskén élek a párommal, a párom szüleinek a házában, nagy szegénységben. Nincs fürdőszobánk, sem áramunk. Amikor tudunk, elmegyünk Pestre ételosztásokra, mosni, tisztálkodni. Ilyenkor sokszor ki kell könyörögnünk a kalauztól, hogy engedjen minket utazni. Most Pesten kaptam munkát, amivel munkásszállás is jár, de csak akkor tudom elvállalni, ha most összeszedek 30-50 ezer forintot az induláshoz. Ennek egy részét vissza is tudnánk idővel törleszteni. Tudnak nekünk segíteni?”

„A probléma, amivel Önökhöz fordulok, szokványosnak tűnhet, sokat hallani-olvasni ilyen esetekről. Egyre többen kerülnek ebbe a krízishelyzetbe, mégis szinte biztos vagyok benne, minden érintett egyedül, családtagoktól, barátoktól, sorstársaktól is izolálódva kénytelen végigmenni ezen, valamiként átvészelni. Én is így vagyok ezzel, sem beszélni róla, sem segítséget kérni nincs lehetőségem senkitől.

Kilakoltatásról van szó. Nem hiteltartozás, egyszerű közüzemi díj- és lakbérhátralék felhalmozódása a jogos oka. Ősszel el kell innen mennünk, és aztán valahol a sok évig tartó levonással együtt tovább élnünk, túlélnünk.

Jómagam egy Debrecenben élő, 34 éves nő vagyok, édesanyámmal élünk itt, aki lassan 20 éve rokkantosított, idegrendszeri problémái miatt százalékolták le, melyekkel most is együtt él. Azóta egyéb egészségügyi problémák is felléptek nála, ezt a patthelyzetet, amibe kerültünk, pedig idegileg mostanra egyáltalán nem bírja, velem együtt.

Én 8 éve élek itt, azelőtt próbáltam támogatni édesanyámékat, amennyire tudtam, azóta viszont az én helyzetem is rosszra fordult. Érettségi az összes végzettségem, jelenleg sincs munkám, viszont 3 hónapja végre sikerült felvételt nyernem egy munkaügyi központ által indított, EU-s támogatott tanfolyamra, amely cukrász-szakmát fog adni, és amivel remélhetőleg majd végre munkát is találhatok. Addig is kapok érte havi járadékot, ami a nyugdíjminimum kb. 60%-ának felel meg (nagyjából 50 ezer forint). Ez a tanfolyam jövő év februárjáig tart, addig kapom ezt a fix jövedelmet, az utána következő lehetőségek most még nem felmérhetők számomra.

Az adósság, ami ezen  az – egyébként önkormányzati tulajdonú – lakáson felhalmozódott, több mint egy évtizede gyűlik, most már több, mint 2 millió Ft-ra rúg. Semmilyen egyéb tulajdona nincs édesanyámnak, sem nekem, amiből esetleg lehetne finanszírozni vagy legalább csökkenteni ezt. A testvéreim kiléptek ebből a helyzetből jó pár éve, senkire nem számíthatunk. Féltem édesanyámat, és magamat is, mert ez a bizonytalanság, a nem létező jövőkép, vagy az esetleg annál is rosszabb akár engem is pszichiátriára juttathat. Nem bírható, nem elviselhető ez a helyzet már számomra sem.

A kilakoltatást követően albérlet az egyetlen szóbajöhető opciónk, és mivel az édesanyám nyugdíjából éveken át vonni fognak (valószínű az 50%-át ekkora adósságnál), nem is költözhetek tőle külön esetleg valamilyen egyéb lehetőséget megragadva, akár külföldön, akár másik városban – a kettőnk akkori jövedelme épp hogy fedezni fogja azt, hogy tető legyen a fejünk fölött. Az sem garantált, hogy én azonnal munkához jutok, amint megkapom az OKJ-s bizonyítványt, így utána lesz különösen bizonytalan és kétségbeejtő a helyzet.

Nem tudom valójában azt, hogy mit is kérjek most ehelyütt Önöktől, ezen a helyzeten értelemszerűen nem segít más, mint pénzbeli, anyagi támogatás, amellyel legalább lehetőségünk lenne vevőt találni erre a lakásra (mert adóssággal terhelten nem megvásárolható). Így az adósságtól megszabadulna az anyám és én is, esetleg még kaphatna egy kisebb önkormányzati lakást is végre, amit hosszú évek óta kérelmez egyébként, hiábavalóan. Vagy ha esetleg valaki megvásárolná ezt a lakást adóssággal együtt, szintén segítség lenne (jó helyen van, igaz, rossz állapotban, és panellakás, de mindezt leszámítva elég szerencsés környéken). Segítség lehetne még esetleg egy garantált munkahely az én számomra a jövőben.

Az a helyzet, hogy én sem vagyok most már túl jó idegállapotban, tekintve, hogy több éven át kell majd ezt a helyzetet egyedül a vállamon cipelnem, az elmúlt néhányon túl, nem élhetem az önálló felnőtt életem, leírhatatlanul nehezen viselem most már. Anyámat nem hagyhatom magára. Minden segítségért, tanácsért, ötletért nagyon hálás lennék!! És előre is köszönöm… azt is, hogy elolvasták ezt az írást.”