Dósa Mariann szociálpolitikus, A Város Mindenkié szövetséges aktivistája meghívást kapott, hogy tartson előadást A Város Mindenkié lakhatási javaslatairól a Creatives Alternatives to Capitalism (A kapitalizmus kreatív alternatívái) című konferencián New Yorkban 2014. május 23-án. Az alábbi szöveg előadása magyarra fordított változata.
A Város Mindenkié három szinten fogalmazza meg lakhatási követeléseit:
1) Az elvek szintjén a csoport az ún. kikényszeríthető lakhatáshoz való jog törvénybe foglalását követeli. Ez végső soron egy olyan jogi és intézményi környezet kialakítását jelenti, amely mindenki számára biztosítja a meghatározott színvonalú lakhatás feltételeit. A gyakorlatban ez ugyanúgy jelenti az elhelyezés nélküli kilakoltatások tilalmát, mint a közösségi bérlakásszektor jelentős növelését, valamint egy olyan lakástámogatási rendszer kialakítását, amely az emberek önálló lakhatását támogatja és előnyben részesíti a jövedelem nélküli, alacsony jövedelmű, és más módokon marginalizált embereket.
2) Rövidebb távon a csoport az üres ingatlanok lakhatási célú hasznosítását szorgalmazza. Ehhez szükség van az üresen álló ingatlanok nyilvántartásba vételére; az üresen álló magántulajdonú ingatlanok lakáscélú átalakításának, illetve felújításának támogatására (például államilag támogatott hitelek segítségével); a szociális bérlakások fejlesztésére rendelkezésre álló európai uniós támogatások megfelelő felhasználására; az üres ingatlanok megadóztatására (ahogy például Franciaország teszi), valamint a közösségi lakásállományt kezelő szövetkezetek és ügynökségek létrehozására, illetve támogatására.
3) Az emberek legsürgetőbb szükségleteinek kielégítése tekintetében A Város Mindenkié az „elsőként lakhatást” (housing first) megközelítés azonnali bevezetését tartja szükségesnek. Ez egy olyan, a mai viszonyok között radikálisnak mondható elképzelés, amely szerint az önálló lakhatás nem egy soklépcsős, elsősorban szociális intézményekben történő felkészülési folyamat után megvalósítható cél, hanem a felelős lakáspolitika és a haladó szellemiségű szociális munka alapja. Ezt a megközelítést az Egyesült Államokban alkalmazták először, de már több európai országban is bevezették.
Nagyon röviden összefoglalva ez az a három pillér, amelyre építve A Város Mindenkié elképzelhetőnek tartja a hajléktalanság radikális csökkentését és a magyar társadalom minden tagja számára a lakhatás biztosítását. A továbbiakban a közösségi lakáshatás biztosításáról szeretnék beszélni – részben azért, mert ez a csoport fő követelése, részben pedig mert szerintem ebben rejlik az a lehetőség, amely túlmutat a neoliberális kapitalizmus struktúráján és radikális irányváltást jelent a jelenleg uralkodó lakáspolitikai elképzelésekhez képest.
Ma Magyarországon a teljes lakásállománynak kevesebb, mint 3%-a van közösségi (állami vagy önkormányzati) tulajdonban. Összehasonlításképpen, ez az arány Hollandiában 32%, Ausztriában 23%, Csehországban pedig 17%. És ezek sem túlzottan magas arányszámok. A lakhatás biztosítása Magyarországon széles rétegek számára jelent folyamatos küzdelmet, ennek minden következményével együtt: hajléktalanság, súlyos egészségügyi ártalmak, létfontosságú közszolgáltatásokhoz való hozzáférés hiánya, családok szétszakítása, és végső soron akár elzárás is lehet a lakásszegénység következménye.
A közösségi lakásállomány jelentős növeléséhezés a mindenki számára hozzáférhető, emberhez méltó lakhatás biztosításához elengedhetetlen az alulról jövő mozgalmi tevékenység, vagyis azoknak az embereknek a szerveződése és nyomásgyakorlása, akik a jelenlegi rendszerben nem jutnak megfelelő lakhatási lehetőségekhez. Miközben ebben a küzdelemben sohasem szabad szem elől téveszteni a hosszú távú célt, vagyis azt, hogy az igazságos lakhatási feltételek megteremtéséhez a közösségi tulajdonlás jelenti az utat; folyamatosan dolgozni kell azokért a kisebb reformokért is, amelyek a jelenlegi rendszer keretei között a közösségi lakhatási lehetőségek kiterjesztését szolgálják (például helyi „Elsőként Lakhatást” programok vagy közösségi részvételen alapuló lakásfelújítási kezdeményezések).
A széleskörű lakhatási mozgalom szervezésén túl a valódi változáshoz elengedhetetlen a lakhatásról alkotott elképzeléseink radikális megváltoztatása is . Először azt szeretném bemutatni, hogy a lakhatással kapcsolatos elképzeléseinket ma mennyire korlátok közé szorítja és ezáltal eltorzítja az uralkodó neoliberális logika, így ezek az elképzelések nagyban hozzájárulnak ennek a logikának a folyamatos újratermeléséhez. Ezek után pedig arra teszek javaslatot, hogy milyen módon kellene a lakhatással kapcsolatos elképzeléseinket úgy megváltoztatni, hogy azok túlmutassanak a neoliberális kapitalizmus logikáján.
Amikor Magyarország 1989-ben formálisan is a szabadversenyes kapitalizmus útjára lépett, a lakásállomány 19%-a volt közösségi (állami) tulajdonban. Ezután azonban az ebben érdekelt gazdasági társaságok és politikai döntéshozók a társadalmi-politikai nyomásgyakorlás eszközeinek széles arzenálját vetették be, amelyekkel mind arra ösztönözték az embereket, hogy mielőbb alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez és „vágyjanak” az új rendszer termékeire. Így a „saját otthon” vágyképe az emberek új önképének fontos eleme lett, mind egyéni, mind pedig közösségi szinten. Ahogyan a kétezres évektől az „európai” és a „modern” jelszavak fontos szerepet kaptak az ún. városfejlesztési programok igazolásában, úgy árasztotta el a rendszerváltás idején a lakástulajdonlással és a fogyasztáson alapuló lakásfelszereléssel kapcsolatos közbeszéd az emberek tudatát és ezzel nagyban hozzájárult a rendszerszintű átalakulás társadalmi elfogadtatásához.
Reklámok buzdították az embereket arra, hogy kölcsönöket vegyenek fel lakásuk megvásárlására vagy felújítására, különböző magazinok hirdették a „nyugati” lakberendezési termékeket, külön tanácsokkal a lakótelepeken élők számára.
Ezekkel az eszközökkel az uralkodó közbeszéd képviselői következetesen lejáratták az előző rendszerben elfogadottá vált lakásfeltételeket. Így vált a panellakás szükségszerűen csúnyává, és unalmassá, amely elszigeteli az ott lakókat és kényelmetlen, miközben a Bauhaus funkcionális esztétikája, a lakóparkok egyformasága vagy az IKEA egyenbútorok világa ritkán tűnik fel kritika tárgyaként a mai közbeszédben. Ez a megbélyegzés együtt járt a formálódó kapitalista piacgazdaság dicsőítésével. Ugyanezek a médiumok ösztönözték az embereket a lakástulajdon megszerzésen keresztül történő egyéni tőkefelhalmozásra azzal, hogy mindezt az egyén és a család biztonságának zálogaként mutatták be, miközben sokan menthetetlenül eladósodtak a lakáshitelük nyomán. És ugyanez a beszédmód hirdette követendőként a nyugati szabadversenyes kapitalizmus fogyasztói normáit a lakberendezés és lakásfelújítás terén. Beszédes, ahogyan a Szomszédok Lenke nénije úgy utal panellakásuk felújítására a sorozat egyik epizódjában, hogy „ez lesz a mi lakásunk rendszerváltása!”
Mindebből kirajzolódik, ahogyan a rendszerváltás utáni Magyarországon a lakhatásról kialakított elképzelések új egyéni identitásokat és új társadalmi megkülönböztetéseket alapoztak meg, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszottak az új rendszer kialakításában és folyamatos újratermelésében. Szomorú példája a társadalmi törésvonalak neoliberális logika szerinti újrarajzolásának, amikor az emberek megvetően utalnak a lakótelepi panellakásokra, mondván, hogy azok tömeglakások – miközben a hajléktalanná vált embereket minden további nélkül tömegszállásokra kényszerítenék.
Ahhoz, hogy a lakhatást felszabadítsuk a neoliberális kapitalizmus logikája alól és közösségi igazgatás alá vegyük, újra kell gondolnunk a lakhatással kapcsolatos legalapvetőbb elképzelésinket is. Ez természetesen nem a lakhatással kapcsolatos színvonalbeli követelményeink lejjebb szállítását jelenti, hanem azt, hogy az ezzel kapcsolatos közbeszéd új irányt kell, hogy kapjon. Ahelyett, hogy az egyéni tőkefelhalmozás és a fogyasztás egy újabb eszközeként tekintünk a lakhatásra, el kell kezdenünk alapvető emberi szükségletként beszélni róla, amely alapvető állampolgári jog, és nem csupán magánvagyon vagy egyszerű fogyasztási cikk. A korábban már említett társadalmi mozgalmaknak ebben az újrameghatározásban is vezető szerepet kell játszaniuk – az érintettek tapasztalati szakértelmének fontos szerepet kell játszaniuk a lakhatással kapcsolatos nyilvános vitákban és ezen keresztül egy új, emberi jogi alapú, felszabadító jellegű közbeszéd kialakításában. Mindez elengedhetetlen, bár még mindig nem elégséges a döntéshozók hatékony befolyásolásához.
Zárásként összefoglalom, melyek volnának egy lehetséges progresszív lakhatási elképzelés alapvető elemei:
› a bérlők biztonságát szavatoló állami garanciák;
› egészséges környezet (államilag biztosított karbantartás, ide értve a tágabb lakókörnyezet karbantartását is);
› elégséges lakásnagyság, a környezeti fenntarthatóság szempontjainak figyelembe vételével (luxus lakásméretek elvetése, többemeletes házak építése);
› az alapvető emberi szükségleteket kielégítő lakásfelszerelés és bútorzat (Magyarországon például ide tartoznak a tanulási szükségletek kielégítését szolgáló felszerelések és bútorok is);
› kikényszeríthető anti-szegregációs jogszabályokkal biztosított integráció (minden társadalmi törésvonal – osztályhelyzet, nem, kor, etnikum, egészségi állapot stb. – mentén);
› hozzáférhető lakhatás – mind anyagi, mind fizikai értelemben;
› környezetileg fenntartható erőforrás felhasználású épületek és lakások.
2014. május 23. Dósa Mariann
