A 2013-as évben most zajlanak az utolsó lomtalanítási napok, melyet a Budapest IX. kerülete zár. De jövőre már keserű szájízzel gondolunk a lomtalanításra… Ha egyáltalán lesz, hiszen a jelenlegi törvény büntethetővé tette a „lomizást”. Konkrétan: a törvény kimondja, hogy a lomtalanításkor kitett dolgok az FKF tulajdonát képezik, és ha abból bármit kivesz valaki, lopást követ el. Az, hogy milyen büntetés várható attól függ, hogy a kivett tárgy, dolog értékét mennyire becsüli fel az eljáró hatóság (vajon mi alapján?).
Én hajléktalan emberként írom ezeket a sorokat, a saját szemszögemből látva ennek hátrányát, de sok egyéb szemszögből is nagyon durvának tartom ezt az új törvénykezést.
A hajléktalan emberek zöme rendszeresen igyekszik megélni a lomtalanítás kapcsán fellelhető szükségleti és használható tárgyak összeszedéséből, amit nyugodtan nevezhetünk szelektív gyűjtésnek és újrahasznosításnak is, hisz valójában ez történik. Az olyan használati tárgyak, melyeket saját életkörülményeinek javítására gyűjtünk, már haszon számunkra. Amit pedig bolhapiacon történő értékesítéssel tudunk hasznosítani, az a megélhetését, önellátást szolgálja: van pénzünk ennivalóra, borotvára, samponra, gyertyára és rádióba vagy zseblámpába elemre, és ha sikeres volt a piaci nap, akár főtt ételt is ehetünk, mert az alapanyagokat meg tudjuk venni.
Uram bocsá’ mekkora bűn, ha valaki ebben a végtelen nehéz helyzetben is igyekszik kielégíteni az emberi élet alapvető szükségleteit!
Mielőtt bárki is azt hinné, hogy így könnyű megélni, azért jó, ha tudják, hogy sokat kell menni és tenni azért, hogy odáig egyáltalán eljusson a hajléktalan ember, hogy pár forint haszna is legyen belőle. A hajléktalan embereknek nincs kocsijuk, tehát a lomtalanítási napok alatt szinte reggeltől-estig mennek, cipekednek, gyűjtögetnek. Nem semmi 10-12 órán keresztül akár 30-40 kilóval megterhelve mászkálni a városban. Eközben szed magának tiszta csereruhát, ha szerencséje van cipőt, téli időszakra melegebb cuccokat, kabátot, dzsekit, még jó állapotú törölközőt, tisztasági szereket (mert az emberek azt is kidobják), és összeszed miden olyant, amiből – feltételezése szerint – pár forintot lehet csinálni (pl. rossz műszaki cikkeket, könyveket, cipőt, ruhát, táskát, bizsu ékszereket, konyhai eszközöket, terítőket, nippeket, függönyöket, esetleg jelvényeket, bélyegeket, régebbi képeslapokat, sok-sok apróságot). Az összeszedett dolgokat el kell tudnia szállítania, (kézben, esetleg húzós kiskocsin, bőröndben, hátizsákban, számtalan szatyorban), ami nem kis feladat egésznapos gyaloglás, cipekedés után. Egy idő után úgy ránehezedik az emberre a súly, hogy legszívesebben eldobná, de nem teheti, hiszen ettől függ a saját maga hasznára, vagy a megélhetésére való használhatóság.
Aztán természetesen mindent úgy kell rendbe hozni, hogy az piacképes, eladható legyen. Kell hely, ahol biztonságosan tárolhatja a piaci napig, amikor már hajnalok-hajnalán nekivág az útnak a piac felé, hogy legyen árusítóhelye, mert csak akkor jut be, ha még van hely. És még akkor sem érezheti a több napos kínlódás után a siker élményét, hisz a vásárlóktól függ, hogy egyáltalán érdekel-e valakit valami az árujából. Tulajdonképpen csak a nap végére derül ki, hogy miért kínlódott akár 3-4-5 napon keresztül: az eladott áruk árából mire telik, meddig tudja fenntartani magát.
Én magam – férjemmel – már sok mindent megértünk ezen a téren, a pénzkereset lehetősége kimondottan árufüggő. Volt, hogy másfél óra piacra utazás, 7-8 óra állás és hazafelé szintén másfél óra utazás után mindössze 2-3.000 forintot sikerült kiárulni, ami 2 felnőtt embernek nem egy nagy durranás, hogy finoman fogalmazzak. De az is igaz, hogy ugyanez idő és fáradtság alatt 23 ezer forintot is sikerült már kiárulni, ami aránylag hosszú időre oldotta meg napi gondjainkat. Egy heti élelmezésünk, dohányárunk és legszükségesebb szükségletünk, pl. gyertya, elem akkor megoldódott… (Tudjuk, hogy vannak emberek, akik napi szinten költenek ennyit.)
És hogy ezen túl ne tudjunk szerényen, de aránylag biztonságosan, önellátó módon megélni, nos, erről a kormány ismét gondoskodott. Bűnöző leszek, vagyok, ha a más által használhatatlannak ítélt, kidobott – de számomra még használható, hasznosítható – dolgot, tárgyat felveszek a lomtalanításkor. De jó, hogy itthon élhetek… ÉLHETEK?
Aztán van egy másik réteg szemszöge, mely szintén a maga szegénysége miatt van rászorulva a lomtalanításra. Lehet, hogy olyan bútordarabot talál, amire neki nem telik, de szükséges számára. Lehet, hogy ideje lenne kicserélnie a függönyeit, de pénz híján nem tudja, így kiveszi azt, ami tetszik, és jó állapotú, használható. Lehet, hogy a közmunkából keresett 36 ezer forintból nem telik télire csizma, de a lomtalanítás során talál magának. Lehet, hogy a gyerek iskolatáskája már tiszta ramaty, de nincs miből újat venni, viszont nicsak, milyen szép, és jó állapotú az a kis háti ott a kupac tetején! Lehet, hogy pályakezdő fiatalok albérletébe csinos lenne a kisasztal, amit más kidobott, lehet, hogy jön a baba, de albérlet mellett nem telik mindenre, és hasznos dolgokat találnak a kis jövevény számára. Annyi minden lehet… lehetne, ha nem ment vonna maga után büntetést.
Aztán vannak, akik rém ügyes kezű, barkácsoló, javítgató, kreatív emberek, akik eszközökből, tárgyakból, alkatrészekből megjavítanak mindent elromlott dolgot, vagy összeeszkábálnak olyat, ami hasznos számukra, vagy átalakítják és ajándékba adják barátnak, ismerősnek, családtagnak. Ugye, milyen nagy bűn ez?
Tehát a lomtalanítás tiltásával, büntethetőségével ismét a legszegényebb emberek feje fölött törnek pálcát azok, akiknek gőzük sincs a mélyszegénységről, akik nem ismerik a nélkülözés legkisebb formáját sem, akik nem értik, nem akarják érteni, hogy ma Magyarországon vannak nagyon szegény rétegek, akiktől most újabb – szerény, de fontos – lehetőséget vettek el a megélhetésre.
Az sem érdekli az okosokat ott fent, hogy az FKF-nek így többe fog kerülni a lomtalanítás, hisz több elszállítandó szemét lesz, több kocsi, több dolgozó kell, több a fizetni való a lerakóhelyen. Bár szerintem ez most már elsősorban a „lomi-mutyi”, ami arról szól, hogy megint egy csókos kezébe kerül valami, ami a szelektálással hasznot hoz számára, tehát ismét azt a felső réteget támogatja, akinek nincs szüksége rá. Most már csak azon kellene elgondolkodni a tisztán látó- és gondolkodó embereknek, hogy JÓL VAN EZ ÍGY?
Egy lomtalanításból megélni próbáló hajléktalan ember, Lakatosné Jutka
2013. október 30.
