Mint sok más hajléktalan társam, én is igyekszem önfenntartás céljából megtalálni a lehetőséget arra, hogy anyagi nehézségeinket – férjemmel – áthidaljuk. Igyekszünk olyan tárgyakat, eszközöket szedni, – akár lomtalanításból, akár kukázás útján – ami másnak már felesleges, kidobott, míg nekünk a bolhapiacon áru lehet és így pár forintot kaphatunk érte.

Bolhapiacokra főként a szegény emberek mennek, úgy eladóként, mint vásárlóként,  s talán a maga módján mindkét fél elégedett: az eladó azért, mert megélhetésére szerzett pár forintot, a vevő pedig azért, mert szerény pénzecskéjéből megtudta venni, amire szüksége volt és boltban sokkal többe került volna. (Nem szabad azonban azt sem elfelejteni, hogy ott is megtalálhatók a pénzesebb vevők, akik a nagy haszon – és talán a tudatlanság- miatt vásárolják fel olcsón és szívesen a ritkaságnak számító régi papírokat, eszközöket, egyéb tárgyakat.)

Nos, egy ilyen piaci napon történt az az affér, amiről írni kívánok. Férjemmel – az eladásra szánt árunk átláthatósága végett – kb. 2,5-3 méter hosszú nájlonon pakoltunk ki úgy, hogy a férjem az áru egyik oldalán, én pedig a másik oldalon ültem le.

Szép, meleg, napos idő volt, ahhoz viszont még korán, hogy beinduljon a vevőkör, inkább csak nézelődők és viszonteladók ténferegtek az árusok között.

Kb. másfél órája voltunk kint, a vevőkör még nem igazán indult be, amikor arra lettem figyelmes, hogy két rendőr szépen lassan andalogva elindul a bolhapiacon. Először csak érdeklődést mutatva nézelődtek, majd hirtelen „lecsaptak” egy roma párra, és egy szem gyermekükre. Igazoltatás, adatlekérés, séta tovább, szinte érdektelenül. Aztán újabb gyors „lecsapás” részükről egy roma anyára és kb. 10 év körüli fiára. Igazoltatás, adatlekérés, érdektelen séta tovább. Megjegyeztem a férjemnek, hogy „milyen édesek, a romákat igazoltatják”. Aztán elfordultak a látókörömből, a hátam mögött újabb roma fiatalember igazoltatása és andalgás a férjem irányába. Hát – mit ad a megérzés – férjemhez érve, aki szintén roma származású, igazoltatás, adatlekérés. Én ez alatt az idő alatt – férjemtől kb. 3 méterre állva – megkérdeztem az egyik rendőrt, hogy milyen okból igazoltatják csak a romákat, hiszen végig figyelemmel kísértem addigi tevékenységüket.

Hát, uram bocsá’, a rendőr megsértődött és megkérdezte, hogy csak nem diszkriminációval vádolom? Közöltem, hogy ez eszembe se jutott – á, dehogy – csak éppen az érdekelne, hogy pl. engem miért nem igazoltat, ha már nem vagyok roma. Nos, mivel vicces kedvében volt a rendőr, erre gyorsan elkérte az igazolványomat, társa kezébe nyomva azt. Erre megköszöntem kedvességét és felhívhattam a figyelmét, hogy a piacon árusító emberek egyformák: szegények, rászorulók és nem a faji megkülönböztetésről szól az ellenőrzés.

Ekkor már vörösödött szegény rendőr, zokon vette, hogy valaki beleavatkozik a munkájába és csak úgy biztosítékul közölte, hogy „nem mi vagyunk a lakásfoglalók, hanem ők!” Bár nem értettem, hogy egy piaci biztonsági ellenőrzéskor hogy jön oda az önkényes lakásfoglalás kérdése, de azért visszacsíptem, hogy ha esetleg ezt miránk – férjemre és rám is érti, – úgy legyen szíves felkészülni a mi lakhatási helyzetünkből, mert én továbblépek, hiszen meggyanúsított. Itt aztán kiborult a bili!

Szegény rendőr vörösre vált fejjel kapkodott a telefonja után. Arrébb ment vagy öt métert és gyorsan jelentett az őrsre, hogy ha beér, akkor engem följelent, mert megvádoltam… és még ki tudja miket mondott, mert utána kellett kiabálnom, hogy előttem mondja a tényeket a telefonba, ne mellébeszéljen hallótávolságon kívül. Ezek után elkérték a címemet és eltávoztak. Feltűnő módon attól kezdve igazoltattak nem roma árusokat is, gyorsan igazolva a központ felé, hogy milyen egységes, igazságos munkát végeznek.

2013. szeptember 18.                                                                         Lakatosné Jutka, AVM hajléktalan aktivista