Sziasztok! Szigeti Adrienn vagyok, A Város Mindenkié lakás nélküli, azaz érintett tagja. Köszönjük, hogy továbbra is jöttök velünk ezen a hosszú sétán, ez TÖK JÓ!
Azért álltunk meg itt, mert az itt látható Múzeum körút 1. szám alatti ház felső szintjei teljesen lakatlanok! (RÁMUTAT) Az épület 1999-ig állami tulajdonban volt, majd magántulajdonos vásárolta meg. Ez, és még két közeli épület Reáltanoda utcában, és a Szép utcában jó példák arra, hogy mennyire nincsenek kihasználva az üresen álló házak, amik pedig lakhatásra alkalmasak lennének.
Ilyen épületek sajnos nagy számban vannak egész Budapesten, és különösen nagy számban itt a belvárosban.
Budapesten a hajléktalanellátó intézményekben körülbelül hatezer ember él. Ám ezek az intézmények még azoknak az embereknek sem nyújtanak továbblépési lehetőséget, akik munkával, jövedelemmel rendelkeznek, de azoknak, akiknek még biztos jövedelmük sincsen, semmilyen esélyük nincs a helyzetük javítására.
Saját tapasztalatból tudom, hogy a magántulajdonban lévő lakások bérlése, az albérletbe költözés a hajléktalan emberek számára lehetetlen. Magasak a bérleti díjak, ami mellett sok a rezsiköltség, és megfizethetetlenek a kért kauciók. Ráadásul a legtöbb tulajdonos nem hajlandó egy szállóról költöző hajléktalan embernek kiadni a lakását, így erre hivatkozva méltányosságot sem merhetünk kérni a főbérlőktől. Így egyetlen megoldás marad: a szállóról szállóra vándorlás, akár éveken keresztül.
A szállókról tudni kell, hogy egy intézményben 1+1 évig lakhat egy otthontalan ember, és amikor ez az idő letelik, csak másik szállóra, rosszabb esetben éjjeli menedékhelyre, vagy legrosszabb esetben az utcára mehet.
A szálló tehát nem hosszú távú, és nem valódi megoldás. Ma már azon is aggódnunk kell, hogy ha a jelenleg még elérhető lakhatási támogatás is megszűnik, ami egy kis segítséget jelenthetett egy olcsóbb bérű albérletben, akkor sokaknak végképp bezárulnak a szállókról kivezető utak. Ráadásul itt érdemes megemlíteni azt is, hogy egy reális összegű lakhatási támogatás egy emberre vetítve kevésbé költséges, mintha mindenki sok évre a szállókon maradna.
A fizetéseinkből annyit félretenni nem tudunk, hogy saját lakásra gondolhassunk, tehát más megoldásokat kell kitalálni.
Úgy gondolom, hogy azok a nők és férfiak, akik a szállókon laknak, szeretnének önállóan, vagy éppen a párjukkal, saját háztartást vezetve élni. Higgyétek el nekem, nem felemelő, amikor 100 nő, vagy éppen férfi egy konyhán osztozik, de ez éppígy érvényes a tisztálkodási lehetőségekre is!
A szállókon általában 3-4 ember él egy szobában. Ennél azonban vannak méltatlanabb megoldások is, azok az éjjeli menedékhelyek, ahol akár 100, vagy több, mint 100 ember tölti az éjszakáit.
Hiába bővítették az ellátórendszert éjjeli menedékekkel, nappali melegedőkkel, ezekben az intézményekben megalázó körülmények uralkodnak. Az egész napi tevékenységtől (legyen az akár üvegezés, dobozgyűjtés, alkalmi munka) elfáradt embereknek nem minden esetben jut férőhely, és ha igen, akkor 30-40 ember kénytelen osztozni 2-3 zuhanyfülkén. Egyetlen tulajdona egyetlen éjszakára egy ágy, vagy krízisidőben egy matrac, vagy szivacs. Valószínűleg pillanatnyilag még a szállók minőségén kell javítani, de hosszabb távon ez természetesen nem megoldás. Emberhez méltó lakhatást kell biztosítani a hajléktalan embereknek is, és ehhez lakáspolitikai akaratra van szükség.
Remélem, ebben mindannyian egyetértünk! Most pedig hallgassátok szeretettel Szekér Andrást, aki a lehetséges megoldásokról beszél majd.
2013. október 19.
