2013. szeptember 11-én arra készültünk, hogy felszólalunk az Országgyűlés Honvédelmi és rendészeti bizottságában. Többek között ez a bizottság tárgyalta a szabálysértési törvény újabb módosításának tervezetét* , amely újra büntetni rendeli a szegénység egyik legszélsőségesebb megnyilvánulását – a hajléktalanságot. A bizottsági tagoknak arról kellett dönteniük, hogy alkalmas-e a tervezet arra, hogy az állampolgárok országgyűlési képviselői vitázzanak róla. Felszólalásunkkal arról szerettük volna meggyőzni a képviselőket, hogy a tervezet még egy ilyen vitára sem alkalmas (nemhogy az elfogadásra), hiszen a szegénység hatósági üldözése nemcsak embertelen és ellenkezik a jogállamiság elveivel (ahogyan azt az Alkotmánybíróság is egyértelműen kimondta 2012 novemberében), de mélységesen antidemokratikus is, hiszen emberek ezreit foszthatná meg a legalapvetőbb állampolgári jogaiktól, többek között a választójoguktól, anélkül, hogy ők bármilyen, a társadalomra veszélyes tettet elkövettek volna.
Mindezt azonban nem mondhattuk el a bizottságban, az érveinket nem adhattuk elő a képviselőknek és azokról nem folytathattunk velük vitát, mert ők ezt egy ügyrendi szavazással megtagadták tőlünk. Megtagadták a szót attól az embertől, aki évtizedek óta éve él a férjével egy korábban használaton kívül álló épületben (a tulajdonos hozzájárulásával) áram, vezetékes víz és fűtés nélkül, de méltósággal. Attól az embertől, aki talán mindenki másnál hitelesebben be tudta volna mutatni a képviselőknek, mit jelent valójában a hajléktalanság és hogyan lehetne azt megszüntetni (erről egyébként alapos szakmai anyagot is vittünk magunkkal, amelyet az AVM tagjai állítottak össze). Attól az embertől tagadták meg a szót, akinek a bőre a vásáron van – aki a tervezett törvénymódosítás értelmében bírsággal, illetve elzárással lesz hamarosan büntethető.
Mindez önmagában is épp eléggé felháborító – a civil szakértő figyelmen kívül hagyása nemcsak antidemokratikus, de dühítően arrogáns is. Miért gondolja a honvédelmi és rendészeti bizottság bármely tagja, hogy jobban tudja, hogyan lehetne eredményesen fellépni a szélsőséges szegénység ellen, mint azok az emberek, akik hosszú évek óta szinte minden szabadidejüket ennek a kérdésnek szentelik? Az elutasítás mikéntje azonban még meglehetősen megalázó is volt.
Kocsis Máté, a bizottság elnöke kevéssé burkolt módon jelezte a kormánypárti képviselőknek, hogy nem kellene most a civilekkel vesződni, mert már menne a plenáris vitára a téma, ha most meghallgatják az AVM felszólalását, akkor a plenáris ülésen kényszerszünetet kellene elrendelni. Ezek után a bizottság tagjai 7 igen szavazat mellett 10 tartózkodással elutasították a felszólalásunk lehetőségét. E bátor állásfoglalást követő pillanatokban érzékelhető kínos feszengés rövid időre ugyan enyhíteni tudta csalódottságunkat, de hamarosan folytatódtak a korábbiakhoz hasonlóan tartalmas hozzászólások (erről lásd alább) – ezekre nyilvánvalóan volt idő, ezek miatt biztosan szívesen tartanak kényszerszünetet a plenáris ülésen résztvevők. Ezeket követően a bizottság elsöprő többséggel megszavazta a tervezet általános vitára bocsátását. Majd, tehát mindezek után, Kocsis Máté megadta a szót az AVM-nek. Hajléktalanoknak legyen elég az is, hogy már minden tét nélkül elmondják a mondókájukat? Ezt a megalázó ajánlatot természetesen visszautasítottuk – nem bohócnak mentünk el a bizottság ülésére, hanem egyenlő partnerként, szakértőként, ennek az országnak az állampolgáraiként. A kormány képviselői ismét kifejezésre juttatták, hogy ezek egyikére sem kíváncsiak.
A szabálysértési törvényhez benyújtott Fideszes módosító javaslat vitáját még végighallgattuk, hogy megtudjuk, mivel indokolják a képviselők, hogy jelenleg az egyik legsürgetőbb honvédelmi feladatuknak azt tekintik, hogy az engedély nélküli árusokat – akik használt tárgyak, kerti virágok, saját készítésű termékek eladásából próbálják fenntartani magukat – is szabálysértési eljárás alá lehessen vonni. Enélkül valahogy nem volt kerek a szegény emberek elleni hadjárat. Ezután felálltunk és eljöttünk az ülésről.
Ebben az egészben a nem is az volt számunkra a leginkább kétségbeejtő, hogy nem juthattunk szóhoz (a körülményeket ismerve nem volt valódi esélyünk a bizottsági szavazás érdemi befolyásolására), hanem annak megtapasztalása, ami ebben a bizottságban (és akkor feltehetően a többiben is) történik. Középkorú fehér férfiak bársonyszékekben ülve nyomkodják a telefonjukat, beszélgetnek, néha elmondják a pártmantrát, de leginkább egymáson gúnyolódnak, amin a többiek párhovatartozástól függően derülnek vagy visszagúnyolódnak („tegye le a kis mancsát” – mondta például Kocsis Máté bizottsági elnök az egyik ellenzéki képviselőnek, így jelezve, hogy most nem kívánja neki megadni a szót). Nyilvánvalóan senkit nem érdekel, mit mond a másik, ezt nem is próbálják palástolni, hiszen mindenki tudja, mikor mire hogyan kell szavazni.
Én például erre az olcsó színjátékra sokkal kevésbé szívesen szánom az adómat, mint szociális bérlakásokra, roma gyerekek minőségi oktatására vagy egy garantált minimumjövedelemre.
Dósa Mariann
* Végül összesen 5 bizottság találta minden további nélkül vitára alkalmasnak a tervezetet.
2013. szeptember 22.
