Ki tehet arról, hogy nincs lakásom?

Ez a cikk több mint 10 éves.

szoc berlok.jpgMagyarországon jóval kevesebben adnak be bérlakáspályázatot, mint ahányan jogosultak lennének rá, és még annál is kevesebben jutnak hozzá valamilyen támogatott lakhatási formához. Helyette a rászorulók tűrnek, és próbálják saját erőből megoldani helyzetük: zsúfoltan élnek egy lakásban, üres üzlethelyiséget bérelnek, és titokban lakás céljára hasznosítják, kunyhót építenek, beköltöznek elhagyatott ingatlanokba, vagy meghúzzák magukat egy bérház ajtajában. És közben egyre távolabb kerülnek annak esélyétől, hogy egyszer újra lesz megfizethető, emberhez méltó otthonuk. A Város Mindenkié 2010 óta nekik rendez fórumokat. Nem azért, mert csoportunk lakást tud adni, hanem azzal a céllal, hogy a döntéshozók egyre inkább szembesüljenek ezeknek az embereknek az elkeseredettségével és követeléseivel.

Miért nem kapnak érdemi támogatást a lakhatási szegénységben élők?

Minden kormány előszeretettel hallgatja el, hogy irányítása alatt mekkora a szegénység az országban. Hazánkban ráadásul most az az álláspont látszik felülkerekedni a hivatalos politikában, mely szerint szegénységéről minden ember elsősorban önmaga tehet. A politikai döntéshozók ezzel igazságtalanul hárítják át a felelősséget a rossz anyagi helyzetben élőkre. Pedig a szegénység alapvetően a jogfosztottság egyik formája: elsősorban annak a következménye, hogy az állam nem teremti meg a kilábaláshoz szükséges kereteket.

2011-ben 116.715 lakásbérleményt tartottak fenn az önkormányzatok, ehhez képest óvatos becslések szerint legalább 300.000 embernek lenne szüksége a piaci árnál alacsonyabb, megfizethető lakhatásra (Misetics, 2013). Vagyis ennyi ember pályázna szociális bérlakásra vagy venne igénybe más támogatott lakhatási formát. Ők így vagy úgy, de elvesztették otthonukat: most szívességi lakáshasználók, családok átmeneti otthonában, munkásszállón, hajléktalanszállón, kapualjakban, foglalt házban vagy kunyhóban keresnek menedéket. Sokszor lakásban élnek, de nincs otthonuk: családon belüli erőszak áldozatai vagy zsúfolt, lelakott helyen húzzák meg magukat. Ehhez képest Magyarországon a lakhatáshoz való jog biztosítására vonatkozó követeléseket sokan még mindig alaptalannak tartják és az államszocializmus örökségének tekintik: úgy értik, mintha a rászorulók ingyen lakást akarnának. Holott a lakhatáshoz való jog számos nyugat-európai ország jogrendjében benne van, és azt jelenti, hogy az állam és az önkormányzatok piaci és szociális úton, megfelelő szociálpolitikai intézkedésekkel olyan körülményeket teremtenek, hogy a lakhatás az alacsony jövedelmű emberek számára is megfizethetővé válik.

Azonban mind az 1949-es Alkotmány, mind a jelenlegi Alaptörvény szerint az államnak és a helyi önkormányzatoknak a hajlék nélkül élők esetében elegendő annyival hozzájárulniuk az „emberhez méltó lakhatás” feltételeinek megteremtéséhez, hogy szállást biztosítsanak számukra. Míg az Alkotmány kimondta, hogy minden magyar állampolgárnak joga van a szociális biztonsághoz, és jogosultak a megélhetésükhöz szükséges ellátásra, az Alkotmánybíróság 2000-ben úgy ítélte meg, hogy ebből nem vezethető le a lakhatáshoz való jog, pusztán az, hogy az állam az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet esetén köteles szállást biztosítani a hajléktalan embernek. Az Alaptörvény ilyen tekintetben nem, hogy pozitív változást nem hozott, hanem még a hajléktalanság kriminalizásának is megteremtette a jogi kereteit. Az Alaptörvény hajléktalan emberek esetében csupán a szállás biztosítására való törekvést nevesíti állami kötelességként, és közben arra is felhatalmazza a parlamentet és a helyi önkormányzatokat, hogy szankcionálhatják a közterületen élést. A „modernnek” és „korszerűnek” mondott dokumentum messze áll az angol, skót vagy francia törvénykezéstől, ahol az önkormányzatokon bíróság előtt számon kérhető, ha nem biztosítanak bérlakást vagy lakásnak megfelelő színvonalú szálláshelyet a rászorulóknak.

Azzal, hogy hazánkban nem biztosított a lakhatáshoz való jog, a bérlakáshoz jutás lehetőségei is korlátozottak. A hozzáférés feltételrendszere ráadásul olyan, mintha emberséges lenne, hiszen előnyben részesíti a gyermekeseket, illetve a rendkívül alacsony bérből élőket. Valójában azonban ez kényszerű válasz a rendszerhibára, a bérlakásállomány csökkenésére és amortizációjára, miközben ellehetetleníti az egyedülállók, vagy adott esetben a gyermektelen párok jelentkezését. Az önkormányzati bürokrácia zsiliprendszere pedig remekül működik. Könnyű visszapattanni a megfáradt ügyintéző pajzsáról, és néha nagyon nehéz hiteles információhoz jutni. A pályázatot sokszor indoklás nélkül visszadobják, megnehezítve az újabb beadást, a várólistán több százan vannak. Ezen kívül, az önkormányzat a felújítás költségét pályázati úton sokszor kiszervezi a bérlőnek, helyzetbe hozva azokat, akiknek van némi spórolt pénzük (a bérleti szerződés megkötését van, hogy 800 ezer – 1,5 millió Ft-os felújítási kötelezettséghez kötik). Az állomány ráadásul nem bővül az igényeknek megfelelően, ahogy a munkahelyek száma sem, amely biztosíthatná a biztonságos lakásban maradást.

Az önhibáztatástól a rendszerkritika felé

Magyarországon számos demokratikus példa akad sikeres lakhatási szerveződésekre. Az 1900-as évek elején az áldatlan lakhatási állapotok ellensúlyozására hatalmas tömegbázissal rendelkező, bérlőket tömörítő szerveződések alakultak. A bíróságon fellebbeztek a kilakoltatások ellen, bojkottálták a kiemelkedően magas bérleti díjat kérő tulajdonosok házait, tiltakoztak a kilakoltatások ellen. 1906-ban pl. 40.000 bérlő követelte a bérleti díj maximalizálását (Udvarhelyi Éva Tessza, kézirat). Az 1990-es évekből is vannak olyan példák, amikor az emberek a közvagyon felelősségteljesebb hasznosítására kényszerítették az önkormányzatokat. Az Erzsébetvárosi Szükséglakás Igénylők Köre (ESZIK) pl. olyan néhány tucat emberből verbuválódott össze, akik megunták, hogy a VII. kerületi önkormányzat folyton elhajtja őket, mondván, hogy nincsen üres, kiadható bérlakásuk. Nyakukba vették a várost, és egy hónap alatt 208 kihasználatlan bérlakás címét írták össze. Végül húsz ilyen lakásra sikerült szerződést kötniük az önkormányzattal, és a rövid életű szerveződés megmaradt helyi szinten (Gosztonyi Géza, kézirat).

A Város Mindenkié egyik legfontosabb célkitűzése, hogy Angliához, Skóciához és Franciaországhoz hasonlóan Magyarországon is törvénybe foglalják az ún. kikényszeríthető lakhatáshoz való jogot. Ez azt jelenti, hogy a jogszabály alanyi jogosultságot biztosít egy törvényileg meghatározott minimális lakhatásra. Ha az állam elmulasztja ennek biztosítását, akkor ez jogi úton kikényszeríthető lenne. Más országok gyakorlata szerint ez a jogszabály az első lépésben a legsérülékenyebb csoportoknak (idősek, betegek, mozgáskorlátozottak és fogyatékkal élők, várandós nők, gyermekes szülők, volt állami gondozottak, családon belüli erőszak áldozatai), majd később mindenki számára megfelelő lakhatás biztosítását írja elő.

Ahelyett, hogy a jelenlegi kormány ennek irányába tett volna lépéseket, ez év márciusában úgy módosította az Alaptörvényt, hogy alkotmányos szintre emelte a hajléktalan emberek hatósági üldözését. Ezzel lehetőséget adott a parlamentnek arra, hogy újra módosítsa a szabálysértési törvényt és így országos szinten adjon lehetőséget arra, hogy szociális megoldások helyett büntető intézkedésekkel sújtsák a fedél nélkül élő embereket. Az Alkotmánybíróság által tavaly novemberben elkaszált törvénymódosítást számos nemzetközi bírálat is érte.

Magyarországon kirívóan alacsony a közösségi tulajdonú lakások aránya mind a társadalmi igényekhez, mind az európai átlaghoz viszonyítva, pedig a lakhatáshoz való jog érvényesülésének alapja a kiterjedt közösségi lakásszektor és egy jól működő lakástámogatási rendszer. A hajléktalan emberek üldözése helyett a lakáspolitikai szakértők szerint a jelenlegi, nagyjából 130 ezer önkormányzati lakás helyett létre kellene hozni egy legalább 300 ezer szociális bérlakásból álló közösségi lakásszektort. Ezen kívül, a lakástámogatások rendszerét újra kell szabályozni, hogy igazságosabb legyen. A támogatásoknak sokkal nagyobb mértékben kell hozzájárulniuk a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez. Vagyis az eddigi gyakorlattal szemben, amelynek során a lakhatásra fordított források többsége a társadalom felső rétegeinek lakástulajdonlását támogatta, a támogatások jelentős részét kell az alacsony és közepes jövedelmű háztartások lakhatását támogatására fordítani.

A magyar állam – a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya alapján – arra kötelezte magát, hogy a vonatkozó jogokat (köztük a megfelelő színvonalú lakhatáshoz való jogot) fokozatosan biztosítja, a rendelkezésére álló valamennyi erőforrás igénybevételével. Bár az Egyezségokmány ilyen megfogalmazása alapján nehezen kérhető számon bármi is az államon, az emberi jogok megsértését – a polgári és politikai jogokhoz hasonlóan – a gazdasági és a szociális jogok esetében is számon kell kérni.

A változás reményében rá kell tehát mutatnunk azokra az elmulasztott döntési helyzetekre, amikor a választott képviselők tehettek volna, de mégsem tettek a szegénységből fakadó jogfosztottság ellen. Az ellenállás és a szerveződés hatalmas eredményt hozott pl. a Terebesi erdőben élő hajléktalan családok életében, akik A Város Mindenkiével összefogásban nem hagyták, hogy a bulldózerek elbontsák a kunyhóikat. Az önkormányzat végül átengedett néhányuknak két üresen álló bérlakást, amit több civil szereplő közös erővel tett lakhatóvá. Azzal, hogy így két hajléktalan családnak sikerült közvetlenül a kunyhóból bérlakásba költöztetnie, a csoport bebizonyította, hogy amennyiben az érintettek összefognak, illetve megvan a politikai akarat, igenis van lehetőség ebben az országban arra, hogy a hajléktalan emberek lakásba, és ne hajléktalanszállóra költözzenek.

2013. augusztus 12.                                                                                                      Sebály Bernadett

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.