A minap olvastam írást A Város Mindenkié blogján: „Magyarnak lenni…” és ez ihletett arra, hogy én is írjak egy bejegyzést tanulságnak. Én Magyarországon születtem, ott is éltem közel 40 évet, másfél éve jöttem ki Szerbiába, amikor munkát és lakást kaptam, s hozhattam a fiamat is.
Magyarországon le vagyok százalékolva s a rehabilitációban se tudnak adni munkát – nemcsak nekem, hanem sok más rokkantnak se. Szerbiában egy csirketelepre kellett ember. Megtudtam, hogy a csirkéket gyakorlatilag csak figyelni kell, automata rendszer van s csak a dögöket kell összeszedni meg figyelni, hogy ne duguljon el az etető-itató. Ha eldugul, a férfiaknak kell szólni. A munka 12 órás, de nem igényel nagy fizikai igénybevételt. A csapat nagyon jó. Két nap próbaidő után a főnök azzal állt elő, hogy végleges melósnak akar. Nem számít, hogy rokkant vagyok, s ad a fizetés mellé egy pici házat is. A ház nem nagy, de van kert s pici konyha is a szoba mellett meg jó kis kandalló, ami igen csábító, mert fagyosszent vagyok. A lehetőség csábító volt, így kerültünk ki.
Azóta csirkevész volt többször, így megszűnt a munkalehetőség. Itt nincs más üzem, így se munka, se semmi. Itt nincs ingyenkonyha vagy ingyen ruha vagy ingyen fürdés – még orvos sem. Nem mehetünk semmilyen orvosi ellátásra, és munkát sem adnak mondván, hogy magyar állampolgárok vagyunk. Viszont háromhavonta jelentkezni kell a rendőrségen, hogy ott lakunk-e, ahova kijöttünk, s emiatt a határt is át kell lépni. Úgyhogy magyarnak lenni Magyarországon mégis jobb… sőt, most úgy érzem, hogy hajléktalannak lenni is jobb otthon.
Itt még tavasztól nyár végéig csak akad feketén meggyszedés, címerezés, kapálás. De a tél nagyon kemény: van, hogy 2-3 napig éhezés van és fázás. Úgyhogy a Magyarországon élők gondolják meg, hogy jobb-e máshol. Nem mondom hogy ott fenékig tejfel az élet, de most nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer belevágnánk ebbe az útba.
2013. június 24. az AVM egy (volt) hajléktalan aktivistája
