Magyarnak lenni… egy hajléktalan aktivista szemével

Ez a cikk több mint 8 éves.

zoli2.jpgMit jelent számomra magyarnak, magyar állampolgárnak lenni? Én ezt a két fogalmat különválasztanám. Az, hogy magyar vagyok, számomra nem azt a melldöngetős, zászlót bontogatós, utcán való kemény léptű menetelést jelenti, mint ahogy azt egyes honfitársaim demonstrálják, hanem a GYÖKEREIMET. A szüleimet, a nagyszüleimet, a dédszüleimet és minden ősömet, akik itt, ebben az országban éltek és haltak. Azt jelenti, hogy van egy nép (a nagybetűs NÉP-ről beszélek) amelyhez tartozom, amelynek a nyelvét beszélem, amely néppel közös a múltunk, a jelenünk és talán a jövőnk is. Itt születtem, itt nőttem fel, itt „….védtük ezt a drága, szép magyar hazát…” tizennyolc hónapon keresztül, ugyanis akkor még annyi volt a kötelező katonai szolgálat. A hazát, ahol most a hatalom birtokosai megpróbálnak eltaposni, megalázni, az árokba rúgni, mert zavarom a forgalmat. És itt álljunk meg egy pillanatra! Mivel hajléktalan vagyok, saját szemszögemből nézem a dolgokat, és ha írásom hangvétele túlságosan szubjektív lenne, az nem csak az én hibám.

Hogy számomra mit jelent magyar állampolgárnak lenni? Sajnos, úgy érzem, egyre kevesebbet. Hajléktalan vagyok, a saját hazámban másodosztályú állampolgár, akire mindenki hivatkozhat, akin a hatalom gyakorolhatja az erejét. Ebben az országban nem szabad zsidózni, cigányozni stb., mert az már rasszizmus, szabad viszont „hajléktalanozni”, minden következmény nélkül, és magyarázza meg nekem a sok okos ember közül valaki, hogy mi ez, ha nem kirekesztés, szegregáció? Mégis, mit jelent nekem a magyar állampolgárság? Egy jogi státuszt. Magyar okmányaim vannak, benne vagyok a „létszámban”, és sajnos ennyi, és hogy ezt így nézem, azt én sajnálom a legjobban.

zoli_szoveg_Page_1_kicsi.jpgNem tudok lojális lenni egy olyan rendszerhez, amely kivet magából, amely esélyt sem ad a felálláshoz, és amely büntet, mert hajléktalan vagyok.

Még néhány szó az állampolgárságról. A kormány lehetővé tette a határainkon túl élő magyarok számára az állampolgárság felvételét. (Hátha így többen leszünk?) Sokan éltek a lehetőséggel – és itt a „lehetőség” szót kiemelném, – és a média boldogan számolt be hétről-hétre, hányan tették le az állampolgári esküt könnyes meghatódottsággal.

Személyesen beszéltem egyszer egy romániai magyarral, aki azt mondta, csak azért vette fel a magyar állampolgárságot, mert magyarként, magyar papírokkal előbb és jobban kap munkát külföldön, mint románként. Ennyit a magyarságtudatról. Persze, ez biztosan nem általános, de jellemző. Az állampolgárság számára is csak egy jogi státusz volt. Mint ahogy egy szlovákiai magyar is nyilatkozta a rádióban, ő is felvette a magyar állampolgárságot, igaz, titokban, mert különben elvesztette volna a szlovákot. Ha titokban kell tartani, akkor meg minek?

Én itt élek, nem kell titkolnom, mégsem érzem azt az eufórikus örömöt, hogy – legalábbis most – jaj, de milyen jó itthon állampolgárnak lenni. Magyar vagyok, soha nem tagadtam, nem is fogom, nem szégyellem, mert nekem nincs miért, viszont hogy ennek az országnak vagyok az állampolgára, ebben a rendszerben – az számomra is csak egy jogi státusz.

Zoli, Terebesi erdő

Budapest, 2013. június 10.

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.