„Olyan érzés volt, mintha nem ebbe a társadalomba tartoznánk” – beszámoló

Ez a cikk több mint 9 éves.

A Város Mindenkié tagjaival dunakeszi gyerekeknek mutattuk meg, milyen az, amikor valaki egyik napról a másikra elveszti a lakhatását és az utcán találja magát. A négyes fogatban Adrienn, András, és Gyula mellett én mint szociális munkás vettem részt.

Hetedikes és nyolcadikos gyerekekkel beszélgettünk a hajléktalanságról, amit egy társasjáték segítségével megtapasztalhattak a saját bőrükön is. Mindkét csoportban az volt az első feladat, hogy találják ki, négyünk közül ki a szociális munkás. Ez egyik osztálynak sem sikerült, mindkét alkalommal Adriennre tippeltek elsőnek a gyerekek, ami nagyon jó kiindulópont volt a további beszélgetésekhez.

A másfél órás programban a diákok megismerkedtek tagjaink élettörténetével, hajléktalanná válásuk történetével, és feltehették kérdéseiket is. Én szociális munkásként, és aktivistaként elsősorban arról beszéltem, hogy miért választottam ezt a hivatást, és miért dolgozom aktivistaként A Város Mindenkié csoportban.

Érdekesek voltak a kérdések, a gyerekeket nagyon foglalkoztatták a családi viszonyok. Mindkét csoportban a hajléktalan tagjaink felé irányuló kérdések nagy része arról szólt, hogy miért váltak el, tartják-e a kapcsolatot gyerekeikkel, szüleikkel, miért nem kértek segítséget a családjuktól, amikor rosszra fordult az életük. Adrienn, András és Gyula derekasan állták a sarat, és a legkényesebb kérdéseket sem hagyták megválaszolatlanul.

Eztán következett a társasjáték, amelyben szituációs játékok segítségével a gyerekek testközelből élhették át, mit jelent hajléktalan emberként végigcsinálni egy napot, végigküzdeni magukat az ellátórendszeren, hogy ételhez és szálláshoz jussanak; átélni a mindennapos megaláztatásokat a járókelőktől vagy éppen a hatalom képviselőitől (rendőr, közterület felügyelő, hivatalnok stb.)

A játék végén megkérdeztük a résztvevőket, milyen érzés volt belebújni egy hajléktalan ember bőrébe. A válaszok mindkét csoportban hasonlóak voltak: kiszolgáltatottság, reménytelenség, kitaszítottság. Az egyik nyolcadikos fiú fogalmazta meg nagyon szépen: „Olyan érzés volt, mintha nem ebbe a társadalomba tartoznánk.”

Nagyon jó érzés volt megtapasztalni a gyerekek nyitottságát és érzékenységét, és meglepő is egyben, mennyire tisztán látják a társadalmi problémákat. Jó volt látni azt is, ahogyan elgondolkoztak a hajléktalan emberekkel szembeni előítéleteiken, és átértékelték azokat.

Ez a délelőtt személyesen is sokat jelentett nekem. Egyrészt azért, mert én is Dunakeszin jártam általános iskolába, másrészt azért, mert nagyon inspiráló volt Adrival, Andrással és Gyulával dolgozni, akik hihetetlen hozzáértéssel és lelkesedéssel csinálják ezt a programot.

2011. november 27.                                                                                              Bende Anna

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.