A Város Mindenkié is részt vett az ún. Toleranciapontokról szóló szakmai beszélgetésen, amire 2011. május 3-án került sor a BMSZKI Dózsa György úti szállójának nagytermében.

Résztvevők: Maróthy Márta (Hajléktalanokért Közalapítvány), Ghiczy Gellért (NEFMI), Buzás Endre (Diszpécserportál), Kártyás Irén (Menhely Alapítvány), Breitner Péter (BMSZKI), Győri Péter (BMSZKI), Veres Barbara (Új Szemlélet csoport), Vecsei Miklós (Máltai Szeretetszolgálat), Nagy Zoltán (Menedékház), Bene Géza (A Város Mindenkié)

Előzmény: Az ún. Toleranciapontokat 2010 őszén hozták létre, miután Tarlós István főpolgármester meghirdette a „Társadalmi Megbékélés Programot” (melynek írásos változata, és így valódi tartalma azóta sem elérhető a nyilvánosság számára). A Toleranciapontok és Tarlós István programja erősen megosztották mind a szociális szakmát, mind a közvéleményt. A Déli és Nyugati pályaudvaroknál kialakított Toleranciapontok csak éjjel vannak nyitva, ágyat, takarót nem biztosítanak, szociális munkás nincsen jelen. A helyszíneken mobil WC-t állítottak fel és biztonsági őrök ügyelnek a rendre.

Videó a Toleranciapontokról megnyitásukkor.

A szakma megosztottsága a kerekasztal-beszélgetés során is egyértelmű volt. Többen gondolták úgy, hogy a Toleranciapontok visszalépést jelentenek az elmúlt 20 év hajléktalanellátásban elért eredményeihez képest és, hogy ezekre a helyekre a legrosszabb állapotú, legelesettebb hajléktalan emberek kerülnek, akik helyzetére emberhez méltó megoldást kell találni. Volt olyan szociális szakember is, aki szerint szükség van a Toleranciapontokra, hogy az „üldözött emberek”, akik „nem akarnak bemenni sehova” valahol aludni tudjanak. A beszélgetők közül volt, aki elismerte, hogy „roppant kellemetlen, hogy itt tartunk”, ám a pontok létezésének szükségességét azzal igazolta, hogy a körülményektől függetlenül minden éjjel 50-60 ember aludt ott.

Erre azonban többen – köztük A Város Mindenkiét képviselő Bene Géza – is azzal reagáltak, hogy a rendőrök addig zaklatták a hajléktalan embereket, amíg bementek, vagyis az emberek nem önkéntesen, hanem kényszer hatására használják ezeket a helyeket. Volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy nem volt semmiféle jogszabályi felhatalmazás arra, hogy az embereket kitiltsák az aluljárókból és kényszerelhelyezésnek nevezte a Toleranciapontokat, ahol még csak kísérlet sem történik a szociális segítségre. Ezen kívül, amint azt a hajléktalanellátás mai állása is mutatja, a hajléktalan emberek minden szintű szolgáltatást igénybe vesznek, amíg az fedelet ad a fejük fölé. „Bármilyen szolgáltató nyit ki, két percen belül lesz ügyfele. Inkább Intoleranciapontnak kellene hívni őket”.

Többen nevezték a Toleranciapontokat szociális szempontból elfogadhatatlannak és abszurdnak tartották, hogy ezeket a helyeket az utca „alternatívájaként” mutatják be. Eközben mások azt hangsúlyozták, hogy fel kell vállalni a kompromisszumokat és a szakmának örülni kellene, ha a nulla forintos költségvetésből a Nyugati pályaudvar várójában működő Toleranciapont nyitva maradhat. A Város Mindenkié képviselője elszomorítónak tartotta, hogy a szakma egy része helyeselni látszik ezt a fajta megoldást és felhívta a figyelmet arra is, hogy a sajtó torzítva tálalja a Toleranciapontokat, mint a hajléktalanság megoldását.

Noha a jelen lévők közül is többen támogatták a magas színvonalú, de alacsony küszöbű intézmények létrehozását, amely A Város Mindenkié javaslatai között is szerepel, a Toleranciapontok szakmai kitalálói vehemensen ellenezték ezt az elképzelést és azt hangsúlyozták, hogy a Toleranciapontok erkölcsileg elfogadható megoldást jelentenek egy olyan ellátórendszerben, amely nulla forintot kap a hajléktalanság felszámolására.

A közönség tagjai közül volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a hajléktalanság valódi megoldása szociális bérlakásokban és az üres lakások hasznosításában rejlik. Erre azonban néhány szociális szakember azzal reagált, hogy „nem erről van szó”, hiszen mindig lesznek olyan emberek, akiket hosszú időbe telik „elcsábítani a közterületről” és lesz olyan is, akit egyáltalán nem lehet.

A beszélgetés nem zárult konszenzussal és továbbra is elkeserítőnek tartjuk, hogy az ilyen jellegű megoldások támogatást kapnak a szociális szakma egyes képviselőitől. Örülünk viszont annak, hogy a szociális szakmából is sokan gondolják úgy, hogy a Toleranciapontok egy jogellenes intézménysorozat eredményeképpen jöttek létre és csak arra szolgálnak, hogy a hajléktalan embereket hatósági erőszakkal eltüntessék az utcáról. Reméljük, hogy ez a beszélgetés folytatódik és a szakmai is egyre inkább meghallja a hajléktalan emberek szavát és igényeit és a méltatlan megoldások elfogadásától teljes erővel a hosszú távú, és emberhez méltó megoldások támogatása felé fog fordulni.