Novemberben találkoztunk K-val először, a Szent István körúton üldögélt a kerekesszékében (nagyon modern, viszonylag új kocsija van, amit nagyon félt), a Nyugati tér közelében. Elég hideg volt már és késő este, ezért beszédbe elegyedtünk vele és megpróbáltuk rábeszélni, hogy menjen be valamilyen szállásra vagy egy kórházba – nem volt túl jó állapotban, ő maga is panaszkodott, hogy fájdalmai vannak, a katéterével sem volt minden rendben.
K beleegyezett, hogy felhívjuk a Menhely Alapítvány diszpécser szolgálatát, ezért telefonon kértük, hogy küldjék ki a krízis autót, és vigyék K-t kórházba vagy szállóra. Az ügyeletes azonban azt mondta, régóta ismerik K-t, „nem könnyű eset”, és mivel akkor nem volt „krízis időszak”, nem küldték ki az autót. Ezek után felhívtuk az AVM egyik szociális munkás tagját, aki épp egy fogyatékkal élőket is fogadó szállón dolgozik, és ő azt ígérte, segít nekünk elindítani K felvételi kérelmét. K ahhoz sajnos nem járult hozzá, hogy bekísérjük egy szállóra vagy mentőt hívjunk hozzá (azt mondta, nem rég szökött meg a Nyírő Kórházból, így biztosan nem látnák szívesen), így lekísértük a Nyugati aluljáróba (akkor még hajléktalan emberek is tartózkodhattak az aluljárókban), ahol bemutatott az ottani ismerőseinek, akik figyelni szoktak rá, mi pedig ígéretet tettünk arra, hogy megpróbálunk neki szállást szerezni egy átmeneti szállón.
K-ról: Egy baleset következtében mind a négy végtagja sérült, kerekesszékkel él – bár lassan írni és amikor jobban van, járni is tud, de csak nagyon keveset és nagyon óvatosan. Az életéről csak töredékes és némiképp ellentmondásos információink vannak. Valószínűleg baleset következtében vált hajléktalanná, ami szörnyű szegénységi bizonyítvány Magyarországra nézve! Rendszeres szociális segélyt (RSzS) és fogyatékossági támogatást kapott, amikor megismertük, ami elmondása szerint egy postafiókba érkezett.
Amikor utánajártunk a szálló felvételi módjának, újra felkerestük K-t, de sajnos nem találtuk a helyén. A Nyugati aluljáróban működő információs pontban dolgozók elmondták, hogy K nagyon rosszul volt, ezért mentőt hívtak hozzá, akik kórházba szállították, a Nyugati Pont munkatársai pedig bevitték a kocsiját a Dankó utcai szállóra, mert az nem maradhatott a kórházban. Ezek után néhány nappal elmentünk K-hoz a kórházba, úgy tűnt, jó helye van ott, a minimális ellátást biztosan megkapja, és ígéretet kapott az orvosától arra, hogy rehabilitációs otthonba küldik Budakeszire. Ez hamarosan meg is történt, a kocsiját még idejében visszakapta, így az Budakeszin már vele volt. K később azt mesélte, ez az ország legjobb rehabilitációs klinikája, a legmodernebb felszerelésekkel kezelték, nagyon sokat javult az állapota az ott töltött 1 hónap alatt, nagyon szeretett ott lenni, de mivel hosszú a várólista, ott mindenki legfeljebb egy hónapot maradhat (!).
Ezek után a Máltai Szeretetszolgálat váci kórházába szállították K-t, ahonnan december 22-én hívott nagyon zaklatottan, hogy felhívták a „Könyves” Ügyfélszolgálati irodából azzal, hogy leállították a segélye folyósítását, mert megszűnt a nyíregyházi lakcíme, így most nem jogosult ellátásra. Ő ezt egyáltalán nem tudta mire vélni, de a telefonban mindössze ennyit mondtak neki, így engem kért meg, hogy segítsek utánajárni a dolognak. Felhívtam a „Könyves”-t, ahol minősíthetetlenül – flegmán, lekezelően, érdektelenül és abszolút nem informatívan beszéltek velem (el tudom képzelni, hogy akkor egy nálam sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő hajléktalan állampolgárral hogy beszéltek volna…). Az ügyintéző első mondata az volt, hogy „Maga a 3., aki K ügyében telefonál”. Feltehetőleg így próbált meg K ellen hangolni, miközben ha már neki rendesen elmondott volna mindent, akkor nem kellett volna még 2 embernek odatelefonálnia. Mindenesetre annyit megtudtam, hogy K nyíregyházi tartózkodási helyét fiktiválták, és ezen az alapon megvonták tőle a segély folyósítását (mint utóbb a Kürt utcában megtudtam, ez nem ilyen egyszerű, mert azzal, hogy fiktiválják a címét, még nem törlik a nyilvántartásból, csak feljegyzik a neve mellé, hogy fiktiválták a lakcímét), és amíg nem lesz valamilyen lakcíme, addig nem kaphat semmilyen ellátást. Azt pedig már csak akkor vetette oda nekem dühösen az ügyintéző – miután kérdőre vontam, hogy miért nem hajlandó elmondani, hogy ilyenkor mi a legcélravezetőbb, leggyorsabb megoldás, hogy K minél előbb hozzájusson a neki járó ellátáshoz –, hogy K nemhogy nem fog kapni pénzt januártól, de vissza is kell majd fizetnie szeptemberre visszamenőleg a kiutalt segély összegeket, mert azóta nem volt jogosult rá. Feltehetőleg Nyíregyházáról a folyósítókat ugyanúgy elfelejtették értesíteni a jogosultság megszűnéséről, mint K-t magát, aki semmilyen hivatalos, írásos értesítést erről a mai napig nem kapott.
Ekkor hosszas vita után végül elmondta az ügyintéző, hogy pontosan mi a teendő. Be kell jegyeztetni K új lakcímét, ahol ténylegesen tartózkodik, ehhez be kell szerezni kell egy igazolást az adott terület utcai szociális munkásától, és egy új beadvány, amelyben K szociális segélyért folyamodik. Utóbbira a „Könyves” ügyintézője szerint annak ellenére mindenképpen szükség van (noha a Kürt utcai melegedő munkatársai nem így tudják), hogy K hosszú ideje kapja a segélyt, benne van a „Könyves” nyilvántartásában, tehát tisztában vannak vele, hogy jogosult rá.
Ekkor egy napig telefonáltam mindenféle hajléktalan ellátóhoz, illetve önkormányzathoz – az ünnepek előtt 2 nappal ez különösen nehéz volt –, hogy megtudjam:
– mi kell pontosan a lakcímkártya igényléshez,
– ki tud igazolást kiállítani K részére arról, hogy tényleg ott él, ahol tényleg él
– milyen kérelmet kihez kell benyújtani a segély folyósításáért, és pontosan mi az ügyintézés menete.
Mindez pénzt, telefonálási lehetőséget és meglehetősen sok képességet igényel (maga a telefonos ügyintézés, és a szükséges információk kisajtolása a közönyös, nagyon nem segítőkész, és megfelelő információt szolgáltatni nem tudó vagy nem akaró ügyintézőkből), ami a hajléktalan emberek egy jelentős részének nem áll rendelkezésére.
Ezek után felültem egy vonatra és elmentem Vácra, hogy K-val kitöltsük a segély kérelmet, és aláírjon egy meghatalmazást arról, hogy én intézem az ügyeit. Vácott úgy tűnt, jó kezekben van, naponta tornázott, hetente járt hozzá gyógytornász, bár ennél több rehabilitációs ellátásban nem részesült, és gyógyszeres kezelést is kapott. Mindemellett a váci kórházban dolgozik szociális nővér is, azonban hamar kiderült, hogy a hölgy semmihez sem ért, ami már abból is látszott, hogy ebben az ügyben sem tudott semmit sem tenni, azon kívül, hogy közölte velünk, hogy Vácott biztosan nem fogják nyilvántartásba venni, még tartózkodási helyet sem fog tudni létesíteni, mert nem ott él életvitelszerűen, és Vác amúgy sem ad senkinek sem rendszeres szociális segélyt – a főteret mindenesetre szépen felújították.
Ezek után próbáltam K-nak egy igazolást szerezni arról, hogy, ő tényleg az utcán, és tényleg a Nyugati környékén él – mindezt december 23-án. Ilyen igazolást utcás szociális munkások tudnak kiállítani, és a Nyugati két ellátóhoz tartozik, a Szent-Erzsébet Karitaszhoz és a BMSZKI-hoz. Először a Karitasz szociális munkásával beszéltem, aki nagyon készséges volt, kérte, hogy menjek be, és addigra kiállítják az igazolást. Amikor azonban bementem, akkor közölte, hogy ő még új munkatárs, azóta beszélt a főnökével, és kiderült, hogy ők nincsenek kapcsolatban K-val, így erről nem tudnak igazolást kiállítani. Ekkor felhívtam a BMSZKI utcai szolgálatát, ahol ugyanerről számoltak be, csak kevésbé készségesen. Tehát van egy kerekesszékben élő hajléktalan ember, aki a Nyugatinál él, a diszpécser szolgálat és a Nyugati Ponton dolgozók név szerint ismerik, de a körzet utcai szociális munkásai valahogy nem tudnak róla. Egyébként K is arról számolt be, hogy nem járnak hozzá szociális munkások, csak a Nyugati Pont dolgozói néznek rá néha. Amikor ezzel kapcsolatban kérdőre voltam a BMSzKI utcai szociális munkását, akkor ő kérdőre vont, hogy K mit tett azért, hogy az ellátásra joga legyen. Elmondása szerint ők péntekenként mennek a Nyugati aluljáró környékére, előre azonban ők sem tudják, hogy pontosan mikor. Arra nem tudott válaszolni, hogy ha valaki nagyon szeretne velük „együttműködni”, akkor mit kellene csinálnia, ha ők maguk sem tudják, mikor vannak ott, ahol az illető él.
Egy lehetőségem maradt, a Nyugati Pont dolgozói, akikről tudtam, hogy kapcsolatban állnak K-val. Szerencsére nyitva voltak 23-án, de itt sem jártam sikerrel. Az ott dolgozó munkatárs készséges volt, és elmondta, hogy ő szívesen segít, de ilyen igazolást csak a területért felelős utcai szociális munkások adhatnak ki, és ő ugyan kiállíthat nekem egy ilyet, de azt szerinte nem fogják elfogadni az okmányirodában. (Minden ellátó, akivel beszéltem, nagyon nyomatékos volt azzal kapcsolatban, hogy ilyen igazolás nélkül ne is próbálkozzak, minden kerület el fog küldeni, mert nem érdekük, hogy segélyt osztogassanak, és ahogy lehet, megpróbálnak ellenállni.) Elmondta, hogy aznap már semmiképp nem tud ilyet kiállítani számomra, mert ahhoz kell pecsét (éljen a bürokrácia!), és az intézményvezetője aláírása, úgyhogy menjek el a Dankó utcai szállóra 27-én este, akkor ott lesz szolgálatban, ott lesz pecsét is, főnök is, akkor elintézhetjük. Ezen kívül még azt javasolta, hogy próbálkozzak meg a Kürt utcai melegedőn, ők talán tudnak segíteni, és azt még hozzá tette, hogy mindenképp értesítsem, mire jutottam, mert őt nagyon érdekli, mi lesz K-val.
Tanácsára elmentem a Kürt utcába. Itt egy ismerős szociális munkás fogadott, aki nagyon készséges volt, de egy hajléktalan igazolványon kívül mást nem tudott kiállítani, mert ők nem tudják, hogy K ténylegesen hol tartózkodik. Ez ellen nem lehetett kifogásom, hiszen nekik valójában csalniuk kellett volna egy ilyen igazolás kiállításakor, szemben a többi ellátóval, akiknek csak a munkájukat kellett volna végezni.
Ezek után az első karácsony utáni munkanapon elmentem a terézvárosi okmányirodába, hátha igazolás nélkül is kiállítják az új lakcímkártyát – hiszen a lakcímnyilvántartásról szóló törvény azt mondja ki, hogy települési szintű lakcím esetén (K esetében mást nem tudtunk volna bejelenteni, mivel semmilyen szállón nem töltött el annyi napot, amennyi a bejelentési kötelezettséghez szükséges) az állampolgár nyilatkozik arról, hogy hol él. És nem is ezen bukott el a próbálkozásom! (Hanem azon, hogy nem volt nálam K személyije, „csak” a meghatalmazás és a bevonandó lakcímkártya. Noha én úgy tudom, hogy az ember ki sem adhatja a kezéből a személyi igazolványát. De ezt legalább viszonylag egyszerű volt pótolni.) A szükséges iratok beszerzése után kézhez kaptam K új lakcímkártyáját (tehát ehhez semmilyen igazolásra szociális munkástól nincs szükség), rajta „Budapest, 6. kerület. lakcím nélküli”.
Másnap reggel elmentem a „Könyves”-re, hogy a kártya birtokában elintézzem a segély kérelmet (még egyszer: annak a segélynek a kérelmét, amihez az új lakcímen kívül minden szerepelt az ő nyilvántartásukban.) Az AVM egyik tagja előre figyelmeztetett, hogy nyitás előtt legalább egy órával, vagyis legalább fél 8-ra menjek oda, álljak be a sorba, különben aznapra már nem fogok sorszámot kapni. Ekkor -5 fok volt, semmi kedvem nem volt reggel fél 8-kor egy órát a hidegben sorban állni, meg nem is nagyon akartam elhinni, hogy ez tényleg így „működik”, ezért betelefonáltam a „Könyves”-re és kikérdeztem az ügyintézőt az eljárás menetéről. Ő nagyon készséges volt, és mondta, hogy szó sincs egy órás sorban-állásról, 8-kor nyitnak, és az akkor érkezők mostanában általában még kapnak aznapi sorszámot. És 8 órától bent lehet várakozni. Másnap 7.50-re értem oda az ügyfélszolgálatra (a „Könyves” esetében ez a kifejezés nagyon durva túlzás), ekkor már hatalmas sor volt, és 8.20-kor (amikor még mindig az utcán állt a sor, -5 fokban) kikiabáltak az ajtón, hogy elfogytak a sorszámok.
Hazamentem, és felhívtam az ügyintézőt, hogy elmeséljem neki, hogyan is működik valójában az ügyintézés és megkérdeztem, nem lehet-e postán intézni a kérelmet. Lehet, úgyhogy január 6-án postán feladtam a szükséges iratokat. Azóta megállapították a segély folyósítását (micsoda meglepetés, jogosult rá…) Február végén/március elején fogják első ízben folyósítani K számára a rendszeres szociális segélyt. Addig oldja meg az életét, ahogy tudja. Erre számítván igényeltem egy 7000 forintos átmeneti segélyt is, amit hajléktalan állampolgárok évente 4 alkalommal igényelhetnek, hogy valamit kapjon az átfutási idő alatt is. Ugyanabban a borítékban adtam fel a kérelmet, mint a RSzS beadványt, de ez valahogy nem ért célt, így az átmeneti segély felől máig nincs hírünk.
Mindeközben próbáltam hosszú távú elhelyezést intézni K számára. Először a BMSZKI Kálvária utcai átmeneti szállójára próbáltam bejuttatni, ők fel is vették a kapcsolatot Váccal, ahonnan azt az tájékoztatást kapták, hogy K nem önellátó, így ők nem tudják fogadni. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel:
1) már hogy a fenébe ne lenne önellátó? Nekem mindig mesélte, hogy egyedül megy WC-re, egyedül mosakszik, naponta tornázik, az utcán is egyedül élt.
2) És ha tényleg nem önellátó, akkor mi történik vele? Menjen az utcára? Ilyenkor kinek kell őt ellátni?
Újabb tucatnyi telefon, a történet elmesélése N számú hivatalnoknak, akik közül persze senkihez sem tartozik az ügy. Végül kiderült, hogy a fővárosé a megtisztelő ellátási kötelezettség, kötelesek szociális otthonba felvenni. A várólista Budapesti otthonba minimum egy év, vidékre néhány hónap alatt be lehet jutni. Rávettem a váci szociális nővért, hogy végezze a munkáját, és indítsa el a szociális otthonba felvételi procedúrát. Ez nagyon nem volt könnyű: egyrészt ő egyáltalán nem ért a szociális ellátásokhoz, nem véletlenül intéztem én mindent K számára, másrészt nincsenek is meg hozzá az eszközei (pl. nincs számítógépe, nincs Internet a nővérszobán, írógéppel tud kérelmeket írogatni – kizárólag olyan címekre, amiket Internet nélkül is ismer.) Tehát ez a folyamat elvileg elindult, bár ilyen körülmények között én nagyon aggódtam a végeredmény miatt.
Közben a „Kálvária” igazgatója (az egyetlen ember a szociális ellátásból, aki végig nagyon segítőkész volt, és tényleg foglalkozott K ügyével) értesített arról, hogy kimennek K-hoz, mert az nekik is furcsa, hogy K nem önellátó. Korábban ők is kapcsolatban álltak már K-val, és akkor nekik is önellátónak tűnt. A látogatás után felhívtak, hogy K természetesen önellátó (hogy a szociális nővér miért állította az ellenkezőjét, az azóta sem tudjuk, lehet, hogy összekeverte valakivel, vagy az írógéppel nehéz jó helyre tenni az x-et), és elmondta nekik, hogy szeretne alkohol elvonó terápiába kezdeni, mert sajnos újra elhatalmasodott az alkohol problémája. Az igazgató azt ígérte neki, hogy beszél a szálló fenntartójának (a BMSzKI) igazgatójával, és értesíti a döntésről. A döntés pozitív volt: felveszik K-t a Kálváriára, ha tényleg megkezdi az elvonót – tehát nem kötelezték annak sikeres befejezésére, csak arra, hogy elkezdje a terápiát, amit K maga vetett fel. K alkohol függősége egyébként komoly szerepet játszott abban, hogy Vác már nagyon szeretett volna megszabadulni tőle. Engem többször kerestek, hogy intézkedjek ez ügyben, és amikor felhívtam a szociális nővér figyelmét arra, hogy ez az ő munkája, amit nem vagyok hajlandó helyette elvégezni, akkor eléggé megromlott közöttünk a viszony. Azt is nekem kellett javasolnom neki, hogy ha egy betegüknek alkohol problémája van, akkor talán egy addiktológiával vegyék fel a kapcsolatot, és ne azon ügyeskedjenek, hogyan tudják mielőbb kitenni a kórházukból.
Ekkor egy ideig nem beszéltem K-val, de úgy tűnt, hogy sínen vannak a dolgai: átszállítják a Nyírő Kórházba, és a terápia első időszaka után fogadja őt a „Kálvária” átmeneti szállója. Sajnos azonban K nem akarta elfogadni, hogy ez az első szakasz a „zárt osztályon” zajlik, így nem fogadta el a kezelést – a „zárt osztály”, és az ott kezeltek nagyon megrémítették őt. Ekkor a BMSzKI-ban követelte az elhelyezését, ő maga (!), de a megállapodás felrúgására hivatkozva nem vették fel – ami, annak ellenére, hogy a megállapodás maga szerintem méltányos volt, szerintem nem elfogadható és nem feltétlenül jogszerű, hiszen ebben az esetben egy személyes alkun múlik egy ember, ráadásul egy súlyos fogyatékkal élő ember lakhatása.
Mire azonban sikerült K-t újra elérnem, addigra ő újra kórházba került, ezúttal az Erzsébet Kórház toxikológiai osztályára. Ott úgy tűnik, az eddigieknél hozzáértőbb, tényleges szakemberekhez került, akiket nagyon felháborított, hogy mit keres egy ilyen súlyos fogyatékkal élő ember ilyen egészségügyi állapotban az utcán, és K felelősségének, illetve együttműködésének boncolgatása helyett elindították a szociális otthoni elhelyezését. (Ez nagyon jó hír, mert ha a váciakon múlik, akkor nem sok remény lett volna a sikeres kimenetelre.) Sőt, átmeneti segélyt is igényeltek számára. Orvosi kezelést is kap, és talán alkohol elvonó terápiában is részesül. Nagyon jól bánnak vele, elmondása szerint az osztályos főorvos viseli gondját, ami K méltóságtudatának nagyon sokat használ – ez érződik a beszélgetéseinkből.
Ez mindössze három hónap volt K életéből, és a történetnek valószínűleg még messze nincs vége.
2011. február 27. Dósa Mariann
