2010. december 1-én Rendhagyó osztályfőnöki órát tartottunk Kecskeméten, a Ward Mária Leányiskolában a Fedél Nélkül című utcalap támogatásával. Az AVM négy tagja mesélt életéről, hajléktalanságáról. Érdekes és tanulságos volt, hogy négy teljesen különböző szituáció tárult a lányok elé. Nagyon érdeklődők voltak a tanárok is. Kérdezhettek, válaszoltunk. Legnagyobb sikere most is a társasjátékunknak volt. Végül, az AVM egyik nem hajléktalan tagja tájékoztatta a jelenlévőket a szociális szakmáról is.

A Város Mindenkié tagjai szívesen tartanak rendhagyó osztályfőnöki órát bármely érdeklődő oktatási intézményben.

Alább néhány résztvevő diák értékelése a programról:

* Nekem nagyon tetszett az előadás. Már teljesen máshogy nézek egy hajléktalanra az utcán. Emberek élethelyzetébe pillanthatunk be. Eléggé elgondolkodtatott. Jó volt a játék, nagyon tetszett. A hétköznapi életünkben nem beszélgetünk erről a témáról, sajnos. Pedig szerintem kéne. Sokan úgy fogják fel, hogy, aki hajléktalan, az saját maga tehet róla és elsétál mellette az utcán. Ahelyett, hogy nem lenne előítélete, hiszen nem tudja, hogy miért van az az illető ott, ahol van. Köszönöm az előadást és minden jót kívánok.

* Nekem nagyon tetszett az elmúlt óra. Szerintem érdekes volt hallani, ahogy tanult emberek, lakás és otthon nélküliek lesznek. Furcsa volt hallani a történetüket, arról, hogy hogyan veszítettek el mindent. A játék alapján megértettem, mennyire rossz az ő helyzetük. Szívesen hallgattam őket, engem nagyon érdekel. Ha lenne még ilyen alkalom, annak örülnék.

* Amikor először megláttam őket a teremben, akkor nagyon megrémültem, hogy Úristen, mit fognak csinálni velünk ezek az emberek. Ahogy telt az óra és meséltek az életükről, meg hogy hogyan lettek hajléktalanok, így teljesen megváltozott a véleményem, és más szemszögből néztem rájuk.

Szeretnék köszönetet mondani Maguknak, hogy eljöttek és felvilágosítottak minket arról, hogy milyen hajléktalannak lenni, és milyen érzés, ha a család és baráti társaság is elfordul az embertől. Személy szerint én nagyon hálás vagyok, a kedvességért, amit adtak. Nem utolsó sorban nagyon tetszett a játék, amit játszottunk, és a szituációkból sok minden kiderült, hogy milyen is hajléktalannak lenni.

*Szerintem nagyon jó volt, mert én nem gondoltam volna, hogy azok az emberek hajléktalanok és az is nagyon jó volt, hogy elmesélték az életűket, mert szerintem nem csak nekem, hanem másoknak is felnyitotta a szemét, hogy milyen világba is élünk, meg lehet, hogy ha utcán vagy parkban látunk egy hajléktalant nem megvetve kéne ránézni, hanem segíteni neki. Mert nem ők tehetnek arról, hogy hajléktalannak kellett lenniük. És szerintem ők azok az emberek akiknek segítség kell, akár egy orvos akár egy barát, de valamilyen segítség kell.

* Nekem nagyon tetszett az érdekes életeik. Én nem is gondoltam volna, hogy gazdagokból is lehet hajléktalan, bár azt tudtam, hogy az alkoholizmus belevihet.

Nagyon érdekes volt, amikor a játékkal bemutatták, hogy milyen nehéz, komplikált bejutni az „ágyhoz”, és mennyi mindennel jár.

Elszomorított, hogy mennyire kivételeznek velük, nem kapnak állást és hasonlók, és hogy milyen szemét dolgokat mondanak az emberek nekik.

* Engem nagyon megérintett az együttlét.
Sokat nevettünk, de legszívesebben sírni lett volna kedvem… Nagyon sajnálom azokat az embereket, akik hajléktalanok lettek, és abszolút együttérzek velük. Remélem mihamarabb sikerül kivergődniük a mostani helyzetükből. Ez a délelőtt hozzásegített ahhoz, hogy mostmár másképp tekintek a hajléktalan emberekre.

* Megdöbbentő volt látni, hogy milyen rossz a hajléktalanok sorsa, és hogy az emberekben elég kevés tolerancia van. Ahelyett hogy segítenének rajtuk, még inkább megnehezítik az életüket azzal, hogy elküldik és lenézik őket. Pedig azzal, hogy ezt teszik, nem fognak eltűnni, mint ahogy ők szeretnék, mert ezzel a problémával igenis szembe kell nézni, és le kell küzdeni.

* Megérte ez a két óra, mert megérintett az ő életük, és ahogy viszonyulnak hozzá. Engem nagyon bánt, hogy ennyien élnek az utcán egy szál pulcsiban és egy pár cipőben, és nehezen viselem, hogyha bántják őket és lenézik őket. Ugyanolyan emberek, mint mi csak nem meleg és kényelmes házakban élnek. Mi is kerülhetünk ilyen helyzetben, és mi is szorulhatunk még segítségre. Remélem jobb „sorsra” fordul életük és megbecsülik őket, ahogy az őket megilleti.

* Nagyon jó volt megismerni őket, az ő életüket és hogy milyen szenvedések és megpróbáltatások árán is most legalábbis előttünk nagyon boldognak tűntek, és nem a sok rosszal foglalkoztak, hanem a jóval. És még így is, hogy hajléktalanok, másoknak segítenek és nem várnak érte nagy dolgokat. Annak ellenére, hogy mi történt velük, nem a múltba sajnálkoznak, hanem tudnak előre nézni és a jövőt látni, és próbálnak munkát keresni és ápoltak lenni. És amilyen boldogsággal tudnak örülni és játszani, az nagyon magávalragadó.