Áttörni a közöny és a hallgatás falát – beszámoló

Ez a cikk több mint 11 éves.

A DocuArt nevű kávézóban 2010. január 16-án kedden egy érdekes mozinak ígérkező, Otthonom, Tarnabod című film vetítésére került sor.

A várakozásom ellenére miszerint leszünk vagy húszan, csalódottnak kellene lennem. Azonban mégsem vagyok az. Én mint A Város Mindenkié csoportot képviselő meghívott vendég vettem részt ezen a filmvetítésen. Több vendég is meg volt híva, azonban rajtam kívül egyik sem tolta oda a biciklijét. A szervező egy kedves, mosolygós, csinos hölgy hellyel és teával kínált. Beszélgettünk és vártuk az érkezőket, akik sajnos nem nagyon akartak jönni.

Végül egy fiatal lány érkezett, így hármasban néztük meg a filmet. És hogy miért nem vagyok csalódott? Mert a film után a témáról nagyon jó beszélgetés alakult ki a hajléktalanságról, az emberi és állampolgári jogok elmaradott szintjéről, fagyhalálról, a civilek felelősségéről (Vétkesek közt cinkos, aki néma), a kormányzat tehetetlen, semmitmondó, antihumánus hozzáállásáról. Szinte barátként búcsúztunk el, bár most láttuk egymást talán először vagy másodszor de az a közös lelki hullámhossz amire a téma hangolt minket és a végén az egyetértés, hogy itt bizony tenni kell valamit, összehozott minket lélekben.

Így majd át lehet törni a közöny és a hallgatás falát: elindul három ember, azután tíz, majd száz majd ezer és így tovább, mert a lélek megkondít bennük egy apró harangot, amire azután katedrálisok óriási harangjai válaszolnak.

Hát ezért nem vagyok csalódott. Mert minden jó dolog kicsiben kezdődött.

2010. február 18.                                                                                                        A Csepi

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.