Az AVM tagjai bemutatkoznak: Dombovári László

Ez a cikk több mint 8 éves.

dombi_1.jpgDombovári László, A Város Mindenkié hajléktalan aktivistája vagyok. Azt szeretném megosztani Veletek, hogy hogyan váltam hajléktalanná és vesztettem el, ami a számomra a legszeretettebb volt, a családom.

A világ legboldogabb embere voltam, amikor elvághattam a kisfiam köldökzsinórját, utána szinte elválaszthatatlanok lettünk. Én fürdettem, én pelenkáztam, én keltem fel éjszaka, ha felsírt. Otthon maradtam, ha beteg volt. Akkor még szerettük egymást mind a hárman. Igyekeztem megadni nekik mindent, amit lehetett, és annyi szeretetet, amennyit csak tudtam. Nem volt könnyű megoldanunk, mert mind a ketten egészségügyi dolgozók voltunk; álompárnak hívtak minket a kórházban, ahol dolgoztunk. Éltünk min hal a vízben, boldogan, saját lakásunk, munkánk és egy gyönyörű kisfiunk.

Ez így volt egészen 5 évig, amikor kiderült, hogy a feleségem megcsal. A szívem rögtön megszakadt, kaptam egy infarktust. Összevesztünk, ők elköltöztek, de hét közben velem volt a kisfiam, hétvégén az anyukájánál. Nekem kellett megoldanom az ovit, a mosást, főzést, mindent. A lakást el kellett adnom, és másik munkahelyet keresnem. Többszöri váltás után sikerült megfelelőt találnom, de fél év után megszűnt. Ez alatt a kb. 9 hónapos időszak alatt négyszer költöztünk. Se munkahely, se pénz, se albérlet, a kisfiam az anyukájánál, én az utcán. De én az utcáról is vittem az oviba, délután együtt voltunk, utána vittem haza.

Először akkor pattant meg bennem valami, amikor vittem vissza az anyukájához és sírva mondta: Apukám, ne hagyj el! Egyébként mindig sírva váltunk el egymástól. Másodszor akkor, amikor azt mondta, hogy velem akar élni az utcán. Nekem döntenem kellett, és meghoztam életem legnehezebb döntését, számomra egy halálos ítéletet. Ez így tovább nem mehet, vagy az ő kis szíve szakad meg vagy mindkettőnk. Inkább az enyém,ezért nem mentem többet hozzájuk. Ennek már 3 éve, és sohasem fogom megbocsátani magamnak.

Akkor már megalakult az AVM. Nagyon jó volt találkozni a Picture the Homeless küldötteivel, akik Amerikából jöttek, és ők is hajléktalanok voltak. A tőlük tanultak felhasználásával alakult meg a mi csoportunk. Már akkor is jó érzés volt, hogy tehetek valamit a hajléktalanokért a többi csoporttársammal együtt, akiknek van biztos otthonuk. Soha nem tudtam elmenni egy hajléktalan mellett, hogy ne fájdulna meg a szívem, még most se tudok.

Az AVM lett a családom, nagyon megszerettem őket természetesen a szövetségeseinket is. Minden szabadidőmet velük akartam tölteni, de közben dolgoztam is. Nem tudtam egyensúlyt tartani a kettő között, ezért kiégtem, mint egy villanykörte. Elhagytam a fogadott családomat, maradt a munka reggeltől estig. Belefáradtam, menekültem, még a városból is.

Több, mint egy évig bírtam, akkor már annyira hiányzott mind a két családom, hogy szinte fájt. Visszajöttem, szeretettel fogadtak, pedig én elhagytam őket. Azóta eltelt néhány hónap, és én csillogó szemmel, büszkén beszélek a családomról, amikor alkalom nyílik rá. A csoport megajándékozott egy csodálatos félévvel, amikor én is kimutathattam a szeretetemet, mint tagkoordinátor.

Tudom, hogy minden emberben ott lakozik a jóság és a szeretet még akkor is, ha az hajléktalan. A másik családommal már nem találkoztam, kimentek Angliába, ott élnek, s a fájdalom csak erősebb. Esténként könnyes szemmel hajtom álomba fejem, mert mindig rájuk gondolok.

A Város Mindenkié további tagjainak bemutatkozása itt olvasható.

Ezt a cikket eredetileg az AVM régi blogján publikáltuk.