Várpalotán születtem 1964-ben. Elég jónak mondható körülmények között nőttem fel: édesanyám vegyészmérnök, édesapám körzeti megbízott volt. 19 évig azt hittem, hogy az édesanyám meghalt, de tavalyelőtt novemberben kiderült, hogy mégis él. Azóta együtt töltöttük a hétvégéket, de sajnos ebben az évben január 2-án meghalt.

Nyolc általánosom van és elkezdtem műszaki rajzot tanulni, de a második év után abbahagytam, mert férjhez mentem. A második párom egy világszerte elismert statikus mérnök volt, erre büszke lehetek. Sajnos két párom is komoly betegségben halt meg, és ezután lettem hajléktalan. Teljesen idegbeteg lettem, kikészültem és elkezdtem inni, gyógyszerezni. Bekerültem egy intézetbe, az addiktológiára, de nem tudtak sokáig ott tartani. Az ottani szociális munkás ajánlotta nekem a Dózsa György úti hajléktalanszálló fapados részét. Egy idő után visszakerültem a kórházba, ahol találtam magamnak egy társat, Karcsit, akihez feleségül is mentem 2011. április 16-án.

Egy ideig fizetős, azaz átmeneti szállón laktunk a párommal, de ez a lehetőség megszűnt. Jelen pillanatban sehol sem lakom, a párommal kórházban tartózkodunk kezelésen.

Még akkor találkoztunk A Város Mindenkiével, amikor a fizetős szállón laktunk: az Utca és Jog kutatócsapathoz csatlakoztunk. A keserű tapasztalatok után úgy döntöttem, hogy csatlakozunk azért, hogy jobban megismerhessem azokat az embereket, akik segítségre szorulnak. Amikor fapadon voltam hajléktalanként nagyon sok rossz dolog fordult elő, de volt köztük jó is.

Az AVM-ben azért veszek részt, hogy tanuljak, tapasztalatokat szerezzek és a tapasztalataimmal segíteni tudjak olyan embereken, akik segítségre szorulnak. Az AVM nekem azt jelenti, hogy talán előrébb léphetek és segítségére lehetek olyan embereknek, akik elesettek és talán egy odaadó, jó kézre várnak.